Pártában, molesztálva
Szabadság, 1996. április 27., VIII. évfolyam, 96. szám
Kártételeinek mértékét szemlélve, Funar utódja akkor is angyalnak tűnne, ha messzire kilógna a lólába.
De ettől függetlenül: mindegyik polgármesterjelölt nagyságrenddel emberszabásúbb, mint a jelenlegi. Egyikről sem feltételezhető akkora ostobaság, hogy Kolozsvár valamelyik épségben maradt központi terét így elcsúfítaná. Senki sem visz be nemzete történelmébe olyan szimbólumokat, mint amilyen a zsemlés közétkeztetési világmonopólium M-betűje. Teljes valójában látható a memorandisták emlékművének tetején, és félbevágva takarja a katedrális mögötti katonai emlékmű keresztjét. És a jelenlegi jelöltek között egyik sem olyan neveletlen, hogy hivatalnokait beidomítsa: el ne fogadjanak olyan iratot, amelyen a hivatalos nyelv mellett előfordul egy „idegen” szó. Legalábbis bátorkodunk remélni...
Ennek is tulajdonítható, hogy eddigi választási beszámolóinkban a jelöltek előnyös megvilágításba kerültek. Nem hajtottunk rá botladozásaikra, múltjukban sem turkáltunk könyökig. Tettük magunkat, hogy nem érdekel annyira, mint a rámenősebb, főleg a bukaresti újságoknak dolgozó kollégáinkat, hogy egyik-másik jelölt milyen szerepet vállalt Funar 1992-es hatalomra jutásában, illetve milyen körökben mozgott 1989 előtt. A jelöltek megítélésében egyetlen szempont vezérelt eddig: mennyire őszintén akarja és tudja megszabadítani a várost ettől a lázálomtól.
Hiába berzenkedünk, ilyen a politika: egykori vetélytársak verődhetnek össze közös ellenfelek leküzdése érdekében, és ez a viselkedésforma, még ha egyesek köpenyegforgatásnak nevezik és irtóznak tőle, felmérhetetlenül jobb, mint a kibékíthetetlen ellenségeskedés, amilyenre az egységpártos vezérek egész létüket építik. Furcsa, talán természetellenesnek tűnő szövetségkötésekre próbáltuk felkészíteni az olvasót azzal, hogy több jelölt szinte minden sajtóértekezletén jelen voltunk, nyilatkozatairól, szándékairól részletesen beszámoltunk. Mintha mindegyik a miénk lenne... Persze vigyáztunk, nehogy túlságosan kebelünkre öleljük őket, mert sovénék még a start előtt kinyírhatják magyarbarátságukért.
A hosszú előkampányozás után most számunkra kellemes, hogy a sajtóértekezleteken nem fogadnak szúrós szemekkel. Lapunkat figyelik, a kampánystábokban olvassák vagy olvastatják, mégsem halmoznak el szemrehányásokkal. Pedig biztosan nem minden szavunkat válogatjuk meg szájuk íze szerint. Meg aztán ami tetszik az egyiknek, az kényelmetlen lehet a másiknak. Hiszen egymással is vetélkednek. De gyanítjuk, hogy ösztönszerűen, minden politológiai előképzés nélkül tudják, jobb mosolyogva lenyelni apró galuskákat, mint belekötni az újságírókba. Azok nem szeretik, ha pártaktivisták mondják meg nekik, melyik bal kézben kell tartani a ceruzát. (Régen se szerették, de nem volt mit tenniük.)
Szóval bevalljuk: szeretjük a jelölteket. Mindegyiket, egy kivételével... És természetesen mindegyiket a maga módján szeretjük. Ana Potcoavă számára is szívesen tartogatnánk a szavazatunkat, mert megtért, és hajlandók vagyunk felejteni, hogy egykor maga is segített a Caritas csövébe húzni a szerencsétlenül későn befutókat. Nagyon szeretnénk egy olyan jó megjelenésű úriembert látni a polgármesteri hivatalban, amilyen Romulus Zamfir, aki ráadásul műépítész. Hátha volna valami ötlete az otromba háztömbök néhány ortopéd „díszítőelemének” ízléses takarására. Szívesen vennénk, ha a polgármesteri hivatalban a törvényesség fölött vérbeli jogász őrködne, mint például Marcel Lăzăreanu, akiről sokan csak annyit tudnak, hogy élsportoló volt. És természetesen őszintén örvendenénk, ha Ioan Rus venné a kezébe a város sorsának irányítását. Kissé keserűen gondolnánk arra, hogy pártjának vezérei bármikor lefoghatták volna a kártevő polgármesterünk kezét, sőt, az RTDP-s prefektus, Grigore Zanc számos alkalommal felfüggeszthette volna tisztségéből őt. De senki a kisujját sem mozdította; a helyi kiskirály a központi hatalom védett jómadarának bizonyult. De ismételjük: előlegezzük Ioan Rusnak a bizalmat, hogy négy év alatt igyekszik helyrehozni a funari torzulásokat.
Csakhogy, sajnos, nem lehet több polgármestert megválasztani. Nem élünk poligámiában: abban a nehéz helyzetben vagyunk, mint az eladó lány, akit négyévenként ostromgyűrűbe fognak az udvarlók. Az első alkalommal a cirkusz úgy ért véget, hogy felizgattak, és... Nem hagytak úgy. A hasonlat a pártában maradt lánnyal nem működik, hiszen négy évig megállás nélkül tovább molesztáltak. Nem szeretnénk megint így járni, hát jól meg kell gondolni, milyen lépésre szánjuk magunkat. Az egyéni rokonszenv a legkevésbé sem lehet mérvadó: azzal csak a szavazatok szóródását érnénk el. Volt, ami volt eddig, a választási kampány hivatalos – tehát halálosan komoly – időszakában megkezdődik a hideg számítás. A jelöltek további jelenéseiről ezután is igyekszünk tárgyilagosan beszámolni, de unalomig ismételni fogjuk, hogy úgy kell szavazni, hogy hozzájáruljunk a változáshoz, az lesz a jelöltünk, akiben erre garanciát látunk.
De ettől függetlenül: mindegyik polgármesterjelölt nagyságrenddel emberszabásúbb, mint a jelenlegi. Egyikről sem feltételezhető akkora ostobaság, hogy Kolozsvár valamelyik épségben maradt központi terét így elcsúfítaná. Senki sem visz be nemzete történelmébe olyan szimbólumokat, mint amilyen a zsemlés közétkeztetési világmonopólium M-betűje. Teljes valójában látható a memorandisták emlékművének tetején, és félbevágva takarja a katedrális mögötti katonai emlékmű keresztjét. És a jelenlegi jelöltek között egyik sem olyan neveletlen, hogy hivatalnokait beidomítsa: el ne fogadjanak olyan iratot, amelyen a hivatalos nyelv mellett előfordul egy „idegen” szó. Legalábbis bátorkodunk remélni...
Ennek is tulajdonítható, hogy eddigi választási beszámolóinkban a jelöltek előnyös megvilágításba kerültek. Nem hajtottunk rá botladozásaikra, múltjukban sem turkáltunk könyökig. Tettük magunkat, hogy nem érdekel annyira, mint a rámenősebb, főleg a bukaresti újságoknak dolgozó kollégáinkat, hogy egyik-másik jelölt milyen szerepet vállalt Funar 1992-es hatalomra jutásában, illetve milyen körökben mozgott 1989 előtt. A jelöltek megítélésében egyetlen szempont vezérelt eddig: mennyire őszintén akarja és tudja megszabadítani a várost ettől a lázálomtól.
Hiába berzenkedünk, ilyen a politika: egykori vetélytársak verődhetnek össze közös ellenfelek leküzdése érdekében, és ez a viselkedésforma, még ha egyesek köpenyegforgatásnak nevezik és irtóznak tőle, felmérhetetlenül jobb, mint a kibékíthetetlen ellenségeskedés, amilyenre az egységpártos vezérek egész létüket építik. Furcsa, talán természetellenesnek tűnő szövetségkötésekre próbáltuk felkészíteni az olvasót azzal, hogy több jelölt szinte minden sajtóértekezletén jelen voltunk, nyilatkozatairól, szándékairól részletesen beszámoltunk. Mintha mindegyik a miénk lenne... Persze vigyáztunk, nehogy túlságosan kebelünkre öleljük őket, mert sovénék még a start előtt kinyírhatják magyarbarátságukért.
A hosszú előkampányozás után most számunkra kellemes, hogy a sajtóértekezleteken nem fogadnak szúrós szemekkel. Lapunkat figyelik, a kampánystábokban olvassák vagy olvastatják, mégsem halmoznak el szemrehányásokkal. Pedig biztosan nem minden szavunkat válogatjuk meg szájuk íze szerint. Meg aztán ami tetszik az egyiknek, az kényelmetlen lehet a másiknak. Hiszen egymással is vetélkednek. De gyanítjuk, hogy ösztönszerűen, minden politológiai előképzés nélkül tudják, jobb mosolyogva lenyelni apró galuskákat, mint belekötni az újságírókba. Azok nem szeretik, ha pártaktivisták mondják meg nekik, melyik bal kézben kell tartani a ceruzát. (Régen se szerették, de nem volt mit tenniük.)
Szóval bevalljuk: szeretjük a jelölteket. Mindegyiket, egy kivételével... És természetesen mindegyiket a maga módján szeretjük. Ana Potcoavă számára is szívesen tartogatnánk a szavazatunkat, mert megtért, és hajlandók vagyunk felejteni, hogy egykor maga is segített a Caritas csövébe húzni a szerencsétlenül későn befutókat. Nagyon szeretnénk egy olyan jó megjelenésű úriembert látni a polgármesteri hivatalban, amilyen Romulus Zamfir, aki ráadásul műépítész. Hátha volna valami ötlete az otromba háztömbök néhány ortopéd „díszítőelemének” ízléses takarására. Szívesen vennénk, ha a polgármesteri hivatalban a törvényesség fölött vérbeli jogász őrködne, mint például Marcel Lăzăreanu, akiről sokan csak annyit tudnak, hogy élsportoló volt. És természetesen őszintén örvendenénk, ha Ioan Rus venné a kezébe a város sorsának irányítását. Kissé keserűen gondolnánk arra, hogy pártjának vezérei bármikor lefoghatták volna a kártevő polgármesterünk kezét, sőt, az RTDP-s prefektus, Grigore Zanc számos alkalommal felfüggeszthette volna tisztségéből őt. De senki a kisujját sem mozdította; a helyi kiskirály a központi hatalom védett jómadarának bizonyult. De ismételjük: előlegezzük Ioan Rusnak a bizalmat, hogy négy év alatt igyekszik helyrehozni a funari torzulásokat.
Csakhogy, sajnos, nem lehet több polgármestert megválasztani. Nem élünk poligámiában: abban a nehéz helyzetben vagyunk, mint az eladó lány, akit négyévenként ostromgyűrűbe fognak az udvarlók. Az első alkalommal a cirkusz úgy ért véget, hogy felizgattak, és... Nem hagytak úgy. A hasonlat a pártában maradt lánnyal nem működik, hiszen négy évig megállás nélkül tovább molesztáltak. Nem szeretnénk megint így járni, hát jól meg kell gondolni, milyen lépésre szánjuk magunkat. Az egyéni rokonszenv a legkevésbé sem lehet mérvadó: azzal csak a szavazatok szóródását érnénk el. Volt, ami volt eddig, a választási kampány hivatalos – tehát halálosan komoly – időszakában megkezdődik a hideg számítás. A jelöltek további jelenéseiről ezután is igyekszünk tárgyilagosan beszámolni, de unalomig ismételni fogjuk, hogy úgy kell szavazni, hogy hozzájáruljunk a változáshoz, az lesz a jelöltünk, akiben erre garanciát látunk.