Útmutatások hatótávolsága
Erdélyi Napló, 2002. október 29., XII. évfolyam, 43. (578.) szám
Tóth Ilonáról az ’56-os megemlékezések sorában nemcsak megemlékeztek, hanem elvitatkoztak. Vajon tényleg ártatlanul...? Vajon nem lehetett valami vaj a fején...? – kételkedtek egyes történészek, mi pedig kézügybe helyeztük a távirányítót, hogy idejében megszakítsuk a kapcsolatot a Duna-tévével, mielőtt a balliberális sajtóból ismerős szitkok elhangzanának az Orbán-kormány címére, amely úgymond gyilkosnak állított szobrot.
A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.
És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.
Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.
Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.
A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.
És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.
Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.
Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.