A szigorúan titkos tervváltozat
Erdélyi Napló, 2002. augusztus 13., XII. évfolyam, 32. (567.) szám
Magyarország 1956-os cserbenhagyásának 46. évfordulója előtt egy különc amerikai magánlevéltár-tulajdonos szigorúan titkos dosszié borítóját juttatta el az American Nation című napilaphoz. Az iratcsomó katonai beavatkozás tervét tartalmazza, borítóján elutasítási pecsét virít.
A nem érintettek oldalán ülő képviselők szorgalmazására azonnal megalakult a kongresszusi kivizsgáló bizottság a tervet elutasító személyek felelősségének megállapítására. Az érintettek oldalának képviselői is sietve megszavazták a parlamenti bizottság létrehozását, mert ez a kényes ügyek elmázolásának legegyszerűbb módja. Ugyanakkor kikényszerítették egy párhuzamos bizottság létrehozását, amely az összes dosszié elutasítási körülményeit firtatja, az amerikai demokrácia kezdeteitől.
Mindkét bizottság többnyire zárt ajtók mögött tevékenykedett, így senkit sem ért váratlanul az értesülés, miszerint már Lincoln Ábrahám is elutasított egy tervet, amely áttételesen előmozdíthatta volna a CIA és a KGB majdani szorosabb tapasztalatcseréit, de ezt a hírt a bizottság elnöke nem tudta megerősíteni, mivel elutazott nyaralni.
A magyarországi beavatkozási terv dossziéját tanulmányozó bizottság a meghallgatások során meglepődve tapasztalta, hogy az elképzelés bizonyos részleteit a későbbiekben Jugoszláviában hajtották végre. Az 1956-os tervben szerepelt például a budapesti hidak lebombázása, hogy a szovjet tankok ne tehessék tönkre a majdan az MSZMP közbeszerzési megrendelésére nyugati cégek által építendő dunántúli autópályák altalaját. Viszont a taktikai célpontok között nem szerepelt Kádár főhadiszállása. A központi vezetőséggel a Nyugatnak más terve volt, mint az a későbbiekben kiderült.
Vizsgálódás közben előkerült egy levél, amelyben a magyar kormány nevében valaki felkéri az amerikai hadsereget a fiatal magyar kapitalizmus vívmányainak megvédésére. A név és aláírás helyét üresen hagyták. A meghallgatott levélfogalmazó elárulta, hogy a meghívóhoz akkor kerestek volna életben maradt forradalmárt vagy inkább fejlett életösztönnel rendelkező reformkommunistát, ha a szovjetek felmutatják a fiatal magyar szocializmus vívmányainak megvédelmezéséért esedező meghívólevelet. A terv szerint ez ilyen egyszerűen ment volna 1956-ban, mint ahogy negyven évvel később nemcsak Oroszország, hanem a romániai közvélemény rosszallásától sem csinált oda a világ csendőre, amikor jugoszláviai beavatkozási tervet léptetett életbe-halálba.
Az 1956-os beavatkozási terv a magyar forradalom győzelme utáni időszakra is kiterjedt. Az elképzelés szerint az első szabad választásokat nem a Magyar Szocialista Munkáspárt nyerte volna meg, hiszen éppen ellene robbant ki a forradalom. Ám némi külső segítséggel és átfestéssel négy év múlva újra hatalomra került volna a liberalizált szocialista kormány színeiben. Ez azért volt kívánatos – jegyezték meg diszkréten a beavatkozási terv kidolgozói –, mert az egykori tudatos társadalomépítők bűntudatosan képesek viszonyulni Magyarország új szövetségeseihez. Erre az alaphelyzetre szükség lehetett volna például a cement- és kekszipar, az energetika, a termőföld stb. külföldi érdekeltségű privatizációjához.
A távlati elképzelések között szerepelt annak a valószínűsége, hogy Magyarországon újra olyan politikusok jutnak kormányra, akik korábban nem pocskondiázták a Nyugatot. Kissé kellemetlen volna – lábjegyzeteli a beavatkozási terv –, de a polgári erők nyakát nem olyan nehéz kitekerni. A Nyugat szerinti helyes vágányra való visszafordítást olyan részletes program szolgálta volna, amelyben a Strasbourgba utaztatott roma családok botránykeltésétől az ötpercenként antiszemitizmust sikoltozó amerikai nagykövet megbízóleveléig minden apróság szerepelt. Még az is, hogy az új szegfűszínű kormányt népi középnek nevezzék, ellentétben azzal a helyhatósági (magyarországi) ötlettel, hogy nemzeti közép legyen a neve. Ehhez ugyanis nehezen illeszthető a szocialista jelző. A nemzetiszocialista közép-szerűséget éppen hogy a jobboldal nyakába szeretnék varrni, a nemzeti középszocialista pedig olyan, mintha egy szigorúan titkos rendőrtiszt ötölte volna ki szótorzító tabletta hatása alatt.
De mi lett volna, ha a nagy kavarodásban véletlenül – vagy szükségszerűen – a magyarokkal miniszterelnökké választatják a szovjet titkosszolgálattal együttműködő ávósok valamelyik titkos ti-tisztjét? (Aki ráadásul dadog is.) Semmi probléma. Első nemzetközi találkozóján meg kell szervezni, hogy a kollégák jól veregessék hátba (nem vállon, mert az nem lenne képzavaros), és rá kell beszélni a pápát, hogy soron kívül fogadja az ateista állampárt egykori aktivistáját és titkosrendőrét stb., stb. A világgal bármit meg lehet etetni, azt is, amitől kifordul a gyomra – szögezi le a titkos beavatkozási terv még titkosabb záradéka.
A kivizsgálást szorgalmazó képviselők ezen a ponton elismerték, hogy 1956-ban helyesen döntöttek azok az amerikai politikusok, akik a katonai beavatkozás tervét elutasították és szabad utat engedtek az egyszerű cserbenhagyási tervnek. Mindkettő hasonló zsákutca felé terelte az eseményeket, viszont a történelemből jól ismert változat legalább nem járt annyi cécóval.
A nem érintettek oldalán ülő képviselők szorgalmazására azonnal megalakult a kongresszusi kivizsgáló bizottság a tervet elutasító személyek felelősségének megállapítására. Az érintettek oldalának képviselői is sietve megszavazták a parlamenti bizottság létrehozását, mert ez a kényes ügyek elmázolásának legegyszerűbb módja. Ugyanakkor kikényszerítették egy párhuzamos bizottság létrehozását, amely az összes dosszié elutasítási körülményeit firtatja, az amerikai demokrácia kezdeteitől.
Mindkét bizottság többnyire zárt ajtók mögött tevékenykedett, így senkit sem ért váratlanul az értesülés, miszerint már Lincoln Ábrahám is elutasított egy tervet, amely áttételesen előmozdíthatta volna a CIA és a KGB majdani szorosabb tapasztalatcseréit, de ezt a hírt a bizottság elnöke nem tudta megerősíteni, mivel elutazott nyaralni.
A magyarországi beavatkozási terv dossziéját tanulmányozó bizottság a meghallgatások során meglepődve tapasztalta, hogy az elképzelés bizonyos részleteit a későbbiekben Jugoszláviában hajtották végre. Az 1956-os tervben szerepelt például a budapesti hidak lebombázása, hogy a szovjet tankok ne tehessék tönkre a majdan az MSZMP közbeszerzési megrendelésére nyugati cégek által építendő dunántúli autópályák altalaját. Viszont a taktikai célpontok között nem szerepelt Kádár főhadiszállása. A központi vezetőséggel a Nyugatnak más terve volt, mint az a későbbiekben kiderült.
Vizsgálódás közben előkerült egy levél, amelyben a magyar kormány nevében valaki felkéri az amerikai hadsereget a fiatal magyar kapitalizmus vívmányainak megvédésére. A név és aláírás helyét üresen hagyták. A meghallgatott levélfogalmazó elárulta, hogy a meghívóhoz akkor kerestek volna életben maradt forradalmárt vagy inkább fejlett életösztönnel rendelkező reformkommunistát, ha a szovjetek felmutatják a fiatal magyar szocializmus vívmányainak megvédelmezéséért esedező meghívólevelet. A terv szerint ez ilyen egyszerűen ment volna 1956-ban, mint ahogy negyven évvel később nemcsak Oroszország, hanem a romániai közvélemény rosszallásától sem csinált oda a világ csendőre, amikor jugoszláviai beavatkozási tervet léptetett életbe-halálba.
Az 1956-os beavatkozási terv a magyar forradalom győzelme utáni időszakra is kiterjedt. Az elképzelés szerint az első szabad választásokat nem a Magyar Szocialista Munkáspárt nyerte volna meg, hiszen éppen ellene robbant ki a forradalom. Ám némi külső segítséggel és átfestéssel négy év múlva újra hatalomra került volna a liberalizált szocialista kormány színeiben. Ez azért volt kívánatos – jegyezték meg diszkréten a beavatkozási terv kidolgozói –, mert az egykori tudatos társadalomépítők bűntudatosan képesek viszonyulni Magyarország új szövetségeseihez. Erre az alaphelyzetre szükség lehetett volna például a cement- és kekszipar, az energetika, a termőföld stb. külföldi érdekeltségű privatizációjához.
A távlati elképzelések között szerepelt annak a valószínűsége, hogy Magyarországon újra olyan politikusok jutnak kormányra, akik korábban nem pocskondiázták a Nyugatot. Kissé kellemetlen volna – lábjegyzeteli a beavatkozási terv –, de a polgári erők nyakát nem olyan nehéz kitekerni. A Nyugat szerinti helyes vágányra való visszafordítást olyan részletes program szolgálta volna, amelyben a Strasbourgba utaztatott roma családok botránykeltésétől az ötpercenként antiszemitizmust sikoltozó amerikai nagykövet megbízóleveléig minden apróság szerepelt. Még az is, hogy az új szegfűszínű kormányt népi középnek nevezzék, ellentétben azzal a helyhatósági (magyarországi) ötlettel, hogy nemzeti közép legyen a neve. Ehhez ugyanis nehezen illeszthető a szocialista jelző. A nemzetiszocialista közép-szerűséget éppen hogy a jobboldal nyakába szeretnék varrni, a nemzeti középszocialista pedig olyan, mintha egy szigorúan titkos rendőrtiszt ötölte volna ki szótorzító tabletta hatása alatt.
De mi lett volna, ha a nagy kavarodásban véletlenül – vagy szükségszerűen – a magyarokkal miniszterelnökké választatják a szovjet titkosszolgálattal együttműködő ávósok valamelyik titkos ti-tisztjét? (Aki ráadásul dadog is.) Semmi probléma. Első nemzetközi találkozóján meg kell szervezni, hogy a kollégák jól veregessék hátba (nem vállon, mert az nem lenne képzavaros), és rá kell beszélni a pápát, hogy soron kívül fogadja az ateista állampárt egykori aktivistáját és titkosrendőrét stb., stb. A világgal bármit meg lehet etetni, azt is, amitől kifordul a gyomra – szögezi le a titkos beavatkozási terv még titkosabb záradéka.
A kivizsgálást szorgalmazó képviselők ezen a ponton elismerték, hogy 1956-ban helyesen döntöttek azok az amerikai politikusok, akik a katonai beavatkozás tervét elutasították és szabad utat engedtek az egyszerű cserbenhagyási tervnek. Mindkettő hasonló zsákutca felé terelte az eseményeket, viszont a történelemből jól ismert változat legalább nem járt annyi cécóval.