Nits Árpád

Gyanús, hogy a statisztika szerint gyarapodik a hazai össztermék, holott a kormányzó szocialisták és a kormányt támogató szintén szocialista szimpatizánsok híresztelése ellenére gyors ütemben folytatódik a gazdasági leépülés. A korábbi aranykor felhalmozási termékei, a mamutvállalatok egy része még óriási ráfizetéssel üzemel, mert nem merik szélnek ereszteni a maradék munkásosztályt, vagyis a szavazóbázist, másik része a kapitalizmust építő szocialisták felhalmozási alapját képezi. A széthordott gyárakból komoly összegeket ócskavasalnak be a nyugati piacgazdaságoktól. A hazai termelés csökkenésének további jeleit a belső piacgazdaságban tapasztalhatjuk: a gyökérzöldségtől az utolsó dzsipig minden made in nyugat vagy távol-kelet. Ma már a határon túli (azaz bukaresti) magyarok szemére sem vethetik azt, hogy román kenyeret esznek.
A statisztikai számadatok mégsem színtiszta hazugságok. Bizonyos ágazatok tényleg fejlődnek. De ezek jó része társadalmilag haszontalan. A zavarosban felpörögtetett parazita iparágak nélkül nagyon könnyen elképzelhető lenne az élet.
Ilyen ágazat például az építőiparnak az a része, amely a földszinti lakások üzlethelyiségekké alakításával foglalkozik. Üzletekben régen sem volt hiány, csak a raktárak és a polcok voltak üresek. A 12 évnyi fényesnél fényévesebb éven túl vagyunk, elértük azt, hogy a polcok minden üzletben roskadoznak az árutól, mert fizetésképtelen kereslettel nem érdemes sorba állni, a felülről felkapaszkodott réteg igényeit tehát tumultus nélkül kielégíthetné az egykori üzlethálózat.
Egy másik parazita ágazat felfutását különösképpen Kolozsváron lehet megfigyelni. A polgármesteri Zászlógyártó Kft. egész termelése áfával együtt szerepel a hazai össztermékben, úgy, ahogy a svéd GDP-ben is benne van a Volvo gyár termelése. De micsoda különbség...
Kisebb-nagyobb városok minden utcasarkán felbukkantak a magánhőerőmu- és vízóraszerelő vállalkozások. Ezek nélkül vígan megvoltak a panelházak több évtizedig, amíg a demokratikusan megválasztott központi és helyi vezetők az egekig nem emelték a futés és a víz árát. A megsarcolt kényszerfogyasztók megpróbáltak szabadulni a közköltségi terhektől, ezért tömegesen fogadták el az újszeru vállalatok szolgáltatásait. Ezek a háztáji beruházások is jelentkeznek a hazai össztermékben, mint a szerelő kft.-k bevételei. De hol a társadalmi haszon? Létrejött-e valami új használati érték? Növekedett-e a panelházlakók kényelme? A magánhőerőmuvek tulajdonosai szorongva hallgatják a híreket a szaporodó robbanásokról, és dühösen hárítják el a felettük lakó szomszédok követelését, hogy a magánkéményeket magasítsák a háztetőig. Érdekes látvány lesz. Az egyéni vízórák beszerelése is kellemetlen szövődménnyel jár. Minél több egy-egy lépcsőházban a magánvízóra, annál nyilvánvalóbb a különbség a vízmuvek számlája és a lakásokban leolvasott vízfogyasztás összege között. És mit mondanak erre a helyi és központi bölcsek, akik elnézték az eszméletlen áremeléseket? Azt tanácsolják, hogy az egyéni vízórák adatait tekintsék tájékoztató jellegunek, és a blokk vízfogyasztását osszák el méltányosan egymás között a lakók. Úgy, mintha a vízórák beszerelésére ki sem dobtak volna két-három havi minimálbért.
És a feketeleves még hátra van.
Kolozsváron már beütött az első mennykő. Egy vízóraszerelő beadta a kulcsot. Kifutói hónap végén nem járják többé a háztömböket, nem olvassák le az általuk beszerelt magánvízórákat. A lakószövetségek pedig nem fogadják el a lakók által leolvasott fogyasztást, mert ugyan ki szavatolja, hogy azok megfelelnek a valóságnak. Arra nincs sok remény, hogy a blokkbizottságok létrehoznak albizottságokat az egyéni vízórák leolvasására. A kárvallottak előtt tehát két út áll: más szerelővállalkozóval újratelepíttetik a vízórákat, ha pedig erre nincs pénzük, fizetnek, mint egyéni vízóra nélküli szomszédaik.
Ezek után mit mondhatunk? Nem olyan nagy baj, ha fejlődik a román gazdaság, de nem ártana kissé visszafogni. Nehogy a nagy igyekezetben elhagyjunk más országokat, mert kilátszik a lyukas alsógatyánk.