Embert ismerőseiről
Erdélyi Napló, 2002. április 16., XII. évfolyam, 15. (550.) szám
Érdekvédelmező szövetségünk legfelsőbb vezetősége meg sem próbálta leplezni határtalan örömét afölött, hogy Magyarországon visszatérhetnek a hatalomba a balliberósok. Mivel állítólag bennünket képvisel, bizonyára a mi életérzésünket is tükrözni akarta, próbáljunk meg hát együtt örvendezni az RMDSZ csúcsvezetőségével.
Mindjárt a legelején azonban értetlenül állunk a kijelentés előtt, hogy a szélsőség kiszorításával nagyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad Demokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilatkozatbeli ellentmondásra gondoltunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a második fordulóban nem játszhat mumus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatókönyvet, hanem műkedvelő színjátszóként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlenségére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a választási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez.
Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZP– SZDSZ-kormánnyal jól fog együttműködni, mert e pártok vezetőségében sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártelnök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Horn Gyulát Temesvárra a román–magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mindketten legalább annyira megalázkodtak Iliescu előtt, mint Grósz Károly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak.
Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli magyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkavállalás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte hárommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fejszámoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostobasággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magukat. Tudták, hogy ennél nagyobb lódításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De minket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási katasztrófa, és őt visszahelyezik egykori hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Törzsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szerzett helyrehozhatatlan érdemeket.
Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat megtanította gyorsfalatozásra önkiszolgáló üzletekben, hogy mire a pénztárhoz érnek, ne legyen fizetésképtelenséget okozó blokkolnivaló a kosárban. Meg az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, aki a társadalmi fogyókúrához feltalálta a megélhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ-csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek felemelkedésétől mi is reméltünk valamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaországban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak.
Hosszasan sorolhatnánk ama bizonyos ismerősöket, hiszen egy hagyományos tömegpárt elképzelhetetlen népes aktivistaosztagok nélkül, de a lényeg: madarat tolláról, embert ismerőseiről – ha már Markó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai.
Mindenesetre, ha az RMDSZ-csúcs az erdélyi magyarság véleményének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választások első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pontosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a szabadszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a következő négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi magyarságtól. Ha ez még egyáltalán lehetséges.
Persze falvédőtartozékok lennénk, ha mindezen csodálkoznánk.
És természetesen azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdélyi magyarság érez. És hogy a távolabb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez.
Mindjárt a legelején azonban értetlenül állunk a kijelentés előtt, hogy a szélsőség kiszorításával nagyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad Demokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilatkozatbeli ellentmondásra gondoltunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a második fordulóban nem játszhat mumus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatókönyvet, hanem műkedvelő színjátszóként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlenségére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a választási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez.
Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZP– SZDSZ-kormánnyal jól fog együttműködni, mert e pártok vezetőségében sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártelnök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Horn Gyulát Temesvárra a román–magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mindketten legalább annyira megalázkodtak Iliescu előtt, mint Grósz Károly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak.
Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli magyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkavállalás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte hárommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fejszámoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostobasággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magukat. Tudták, hogy ennél nagyobb lódításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De minket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási katasztrófa, és őt visszahelyezik egykori hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Törzsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szerzett helyrehozhatatlan érdemeket.
Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat megtanította gyorsfalatozásra önkiszolgáló üzletekben, hogy mire a pénztárhoz érnek, ne legyen fizetésképtelenséget okozó blokkolnivaló a kosárban. Meg az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, aki a társadalmi fogyókúrához feltalálta a megélhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ-csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek felemelkedésétől mi is reméltünk valamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaországban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak.
Hosszasan sorolhatnánk ama bizonyos ismerősöket, hiszen egy hagyományos tömegpárt elképzelhetetlen népes aktivistaosztagok nélkül, de a lényeg: madarat tolláról, embert ismerőseiről – ha már Markó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai.
Mindenesetre, ha az RMDSZ-csúcs az erdélyi magyarság véleményének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választások első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pontosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a szabadszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a következő négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi magyarságtól. Ha ez még egyáltalán lehetséges.
Persze falvédőtartozékok lennénk, ha mindezen csodálkoznánk.
És természetesen azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdélyi magyarság érez. És hogy a távolabb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez.