Megszakadó tendenciák
Erdélyi Napló, 2002. április 2., XII. évfolyam, 13. (548.) szám
Szakminisztériumi alkalmazottként, tehát bennfentesként Murvai László hatalmas adatbankot hozott össze, amelyből ízelítőt ad a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában megjelent könyvében. A számok hermeneutikája – A romániai magyar oktatás tíz éve – 1990–2000 című kötet fejezetei a bevezető elemzések után a beiskolázási évek adataira épülnek, így tanúi lehetünk bizonyos tendenciáknak. Mindjárt az elején felidéződik a diktatúra kézjegye: 1989-ben a 7 százaléknyi (?) magyar lakosság magyarul tanuló gyermekei a diákösszlétszámnak már csak 4,3 százalékát tették ki. Egy-két ötéves terv talán elegendő lett volna a „munka nyelvének” általánosításához, ám az 1990–1991-es tanévben hirtelen 4,9 százalékra ugrott a magyarul tanulók részaránya. Kitört a szabadság, ugye, eltűnt a főhomogenizáló, tehát azt várnánk, hogy legalább 7 százalékig folyamatosan visszagyarapodik a romániai magyar oktatás. Ehelyett 1994-ig csökönyösen megmarad a 4,9 százalékos részarány, sőt ezután újra csökkenő tendenciába kezd.
A szerző nem részletezi az okokat, csak a tényekkel szembesít. Gondolkozzunk el fölöttük.
A román neonacionalizmus erőszakosságán és rafináltságán, az RMDSZ iskolapolitikájának sikertelenségén megannyiszor elmerengtünk. Azon is keseregtünk eleget, hogy mekkora szerepet játszott a szülők megrettenése a piacgazdasági mélyrepülés, az érvényesülési lehetőségek beszűkülése láttán. Legalább az utódoknak legyen könnyebb – mondták, és ezekben a „szabad” években valósult meg az, amit a nemzetállami diktátor legmerészebb álmában sem remélt: közeli magyar iskolából távolabbi, esetenként más falubeli román iskolába írattak át tanulókat olyan szülők, akik néhány évvel korábban a hatalmi terrorgépezet fenyegetésével dacolva követeltek magyar iskolát.
Most inkább örvendezzünk.
Óriási szerencsénkre a 20. század végén, a romániai magyar oktatás újabb mélypontjának elérésekor erősödött meg Magyarországon a polgári kormány annyira, hogy testvéri kezet nyújthatott a határon kívül rekedt nemzetrészeknek. Pedig olyan ellenzékkel állt szemben, amely nem szégyellte fennhangon követelni, hogy ne legyen érdemes magyarnak lenni a Magyarországgal szomszédos államokban. Az otthon és külföldön, többek között Bukarestben kifejtett nemzetellenes aknamunka ellenére mégis lett erdélyi magyar magánegyetem, magyarságot igazoló okmány, felcsillant a remény, hogy az egyesült Európában könnyebben szót értenek nemzettársaikkal azok, akik nem adták fel magyarságukat, vagyis nem csak konyhai szinten beszélik a magyart stb., stb.
Bizonyára már gyűlnek a 21. század beiskolázási éveinek adatai, amelyek az idei előjelek szerint újabb – ezúttal megint kedvező – tendenciatörést mutatnak ki.
Megjegyzem: a könyv sajnálatos hibája, hogy a valószínűleg színes monitoron készített grafikonok fehér-feketében, pontosabban szürke-szürkében nem mutatnak, helyenként kifürkészhetetlenek. Kárpótol az, hogy a szövegben vagy a táblázatokban minden adat megtalálható.
A szerző nem részletezi az okokat, csak a tényekkel szembesít. Gondolkozzunk el fölöttük.
A román neonacionalizmus erőszakosságán és rafináltságán, az RMDSZ iskolapolitikájának sikertelenségén megannyiszor elmerengtünk. Azon is keseregtünk eleget, hogy mekkora szerepet játszott a szülők megrettenése a piacgazdasági mélyrepülés, az érvényesülési lehetőségek beszűkülése láttán. Legalább az utódoknak legyen könnyebb – mondták, és ezekben a „szabad” években valósult meg az, amit a nemzetállami diktátor legmerészebb álmában sem remélt: közeli magyar iskolából távolabbi, esetenként más falubeli román iskolába írattak át tanulókat olyan szülők, akik néhány évvel korábban a hatalmi terrorgépezet fenyegetésével dacolva követeltek magyar iskolát.
Most inkább örvendezzünk.
Óriási szerencsénkre a 20. század végén, a romániai magyar oktatás újabb mélypontjának elérésekor erősödött meg Magyarországon a polgári kormány annyira, hogy testvéri kezet nyújthatott a határon kívül rekedt nemzetrészeknek. Pedig olyan ellenzékkel állt szemben, amely nem szégyellte fennhangon követelni, hogy ne legyen érdemes magyarnak lenni a Magyarországgal szomszédos államokban. Az otthon és külföldön, többek között Bukarestben kifejtett nemzetellenes aknamunka ellenére mégis lett erdélyi magyar magánegyetem, magyarságot igazoló okmány, felcsillant a remény, hogy az egyesült Európában könnyebben szót értenek nemzettársaikkal azok, akik nem adták fel magyarságukat, vagyis nem csak konyhai szinten beszélik a magyart stb., stb.
Bizonyára már gyűlnek a 21. század beiskolázási éveinek adatai, amelyek az idei előjelek szerint újabb – ezúttal megint kedvező – tendenciatörést mutatnak ki.
Megjegyzem: a könyv sajnálatos hibája, hogy a valószínűleg színes monitoron készített grafikonok fehér-feketében, pontosabban szürke-szürkében nem mutatnak, helyenként kifürkészhetetlenek. Kárpótol az, hogy a szövegben vagy a táblázatokban minden adat megtalálható.