A hallgatás haszna
Erdélyi Napló, 2002. március 12., XII. évfolyam, 10. (545.) szám
Bölcsebb maradtál volna, ha befogod a pofádat – mondaná a világközvélemény a Benes-dekrétumok körüli fejlemények láttán. De nem mondja, pontosabban nem így mondja, mert bizonyos politikusok illemtana még nem vált közkinccsé. A közvéleménynek, ugye, eszébe sem jutott azt mondani Orbán Viktor nyilatkozatára, hogy otromba, mint tette azt Kovács László MSZP-elnök. És a közvélemény jól tette, hogy nem otrombázott, mert lám, most a föld alá kellene süllyednie szégyenében. Vagy ha elsajátítaná egyes politikusok gátlástalanságát, tovább kellene fejlesztenie okosnak vélt meglátását valahogy úgy, hogy az egész világ otromba, mert nem söpri a szőnyeg alá a nemzetiszocialista elvekre épülő kollektív büntetés törvényeit. Sőt utólag el kellene ismernie, hogy ha a válasz otromba, akkor az Európai Parlament képviselőjének kérdésfelvetése is az volt.
Pedig milyen csodás lenne, ha az egész világ legalább a politikai szakszótár gorombaságában hasonulna a Kovács–Kuncze–Torgyán-arcvonalhoz – ábrándoznak egyesek, mire a világközvélemény azzal folytathatná vulgarizálódását, hogy éhes disznó makkal álmodik, de ehhez sincs bőr a képén. Ezért csak visszafogottan, szalonképesen megállapítja, hogy lám, ha a csehek és a szlovákok jól nevelten, illemtudóan elmennek a visegrádiak találkozójára, a világ nem kapja fel a fejét, hogy mi van már megint a Benes-dekrétumokkal. Ahogy politikailag mondják: nem kerülnek rendkívüli napirendre. Ettől a probléma nem oldódott volna meg, de akiknek az uniós csatlakozás előtt megoldást kell rá találniuk, haladékot nyertek volna. Így azonban önként léptek kutyaszorítóba.
(Zárójelben: a lengyelek sem jártak el túl megfontoltan, amikor ők is visszaadták a vonatjegyet. Sőt még inkább felkeltették a világ gyanakvását azzal, hogy a legkívülállóbbak, a legbenestelenebbek vajon miért maradtak távol egy művelődési jellegű összejöveteltől, amelyen kettesben is lett volna miről beszélgetni. És tényleg: eszünkbe juthat, hogy a múlt század második rablóbékekötései során, amikor Lengyelországot száz kilométernyire nyugatabbra tolták, hogy a Szovjetunió nagyobb európai életteret kapjon, mindenféle Benes-dekrétum nélkül milliónyi németet tessékeltek ki a hirtelen lengyelországivá változtatott szülőföldjéről.)
A legnagyobb zsivajt kétségtelenül a magyarországi ellenzéki pártok okozták a Benes-dekrétumok körül. A világ attól döbbenhetett meg igazán, hogy milyen súlyos lehet az a probléma, amelyben a magukat magyarnak nevező pártok két idegen kormánynak adnak igazat saját országuk kormányával szemben. Az érdeklődőbbek ezért elvárták, hogy kedvenc újságjaik, rádióik, televízióik elmélyülten foglalkozzanak a Benes-dekrétumokkal. És napok, hetek óta a vízcsapból is Benes folyik. Úgyhogy most már mindegy, mi volt a kérdés és hogyan hangzott a válasz, mellékessé vált az is, hogy a magyar miniszterelnöknek illett-e válaszolni vagy jobban tette volna, ha az Európai Parlament képviselőjét rendreutasítja, hogy ne tegyen fel otromba kérdéseket. Most már az a lényeges probléma, hogy kik fújták fel ennyire a Benes-dekrétumokat, kik okoztak ezzel felbecsülhetetlen károkat a cseh és a szlovák politikusoknak. Elsősorban saját maguk, de ezt négyszemközt a tükörrel, némi önbecsülésvesztéssel elintézhetik. Viszont ahogy az MSZP és az SZDSZ, újabban pedig Torgyán maradék pártja rontotta a cseh és a szlovák jogharmonizálók helyzetét, az nehezen megbocsátható.
Talán ezért is mondta Kovács László, hogy ha kormányra kerülnek, helyre kell hozniuk Magyarország térségbeli kapcsolatait. Vajon arra tartogatják a bocsánatkérésüket, azért nem pazarolják a római katolikus egyházra? Pedig jutna is, maradna is. Igaz, nem sok, a bocsánatkérést sem lehet túladagolni, éppen ezért jobb volna legalább a továbbiakban bölcsen hallgatni.
Pedig milyen csodás lenne, ha az egész világ legalább a politikai szakszótár gorombaságában hasonulna a Kovács–Kuncze–Torgyán-arcvonalhoz – ábrándoznak egyesek, mire a világközvélemény azzal folytathatná vulgarizálódását, hogy éhes disznó makkal álmodik, de ehhez sincs bőr a képén. Ezért csak visszafogottan, szalonképesen megállapítja, hogy lám, ha a csehek és a szlovákok jól nevelten, illemtudóan elmennek a visegrádiak találkozójára, a világ nem kapja fel a fejét, hogy mi van már megint a Benes-dekrétumokkal. Ahogy politikailag mondják: nem kerülnek rendkívüli napirendre. Ettől a probléma nem oldódott volna meg, de akiknek az uniós csatlakozás előtt megoldást kell rá találniuk, haladékot nyertek volna. Így azonban önként léptek kutyaszorítóba.
(Zárójelben: a lengyelek sem jártak el túl megfontoltan, amikor ők is visszaadták a vonatjegyet. Sőt még inkább felkeltették a világ gyanakvását azzal, hogy a legkívülállóbbak, a legbenestelenebbek vajon miért maradtak távol egy művelődési jellegű összejöveteltől, amelyen kettesben is lett volna miről beszélgetni. És tényleg: eszünkbe juthat, hogy a múlt század második rablóbékekötései során, amikor Lengyelországot száz kilométernyire nyugatabbra tolták, hogy a Szovjetunió nagyobb európai életteret kapjon, mindenféle Benes-dekrétum nélkül milliónyi németet tessékeltek ki a hirtelen lengyelországivá változtatott szülőföldjéről.)
A legnagyobb zsivajt kétségtelenül a magyarországi ellenzéki pártok okozták a Benes-dekrétumok körül. A világ attól döbbenhetett meg igazán, hogy milyen súlyos lehet az a probléma, amelyben a magukat magyarnak nevező pártok két idegen kormánynak adnak igazat saját országuk kormányával szemben. Az érdeklődőbbek ezért elvárták, hogy kedvenc újságjaik, rádióik, televízióik elmélyülten foglalkozzanak a Benes-dekrétumokkal. És napok, hetek óta a vízcsapból is Benes folyik. Úgyhogy most már mindegy, mi volt a kérdés és hogyan hangzott a válasz, mellékessé vált az is, hogy a magyar miniszterelnöknek illett-e válaszolni vagy jobban tette volna, ha az Európai Parlament képviselőjét rendreutasítja, hogy ne tegyen fel otromba kérdéseket. Most már az a lényeges probléma, hogy kik fújták fel ennyire a Benes-dekrétumokat, kik okoztak ezzel felbecsülhetetlen károkat a cseh és a szlovák politikusoknak. Elsősorban saját maguk, de ezt négyszemközt a tükörrel, némi önbecsülésvesztéssel elintézhetik. Viszont ahogy az MSZP és az SZDSZ, újabban pedig Torgyán maradék pártja rontotta a cseh és a szlovák jogharmonizálók helyzetét, az nehezen megbocsátható.
Talán ezért is mondta Kovács László, hogy ha kormányra kerülnek, helyre kell hozniuk Magyarország térségbeli kapcsolatait. Vajon arra tartogatják a bocsánatkérésüket, azért nem pazarolják a római katolikus egyházra? Pedig jutna is, maradna is. Igaz, nem sok, a bocsánatkérést sem lehet túladagolni, éppen ezért jobb volna legalább a továbbiakban bölcsen hallgatni.