Beavatkozás barlangbelügybe
Erdélyi Napló, 2002. február 12., XII. évfolyam, 6. (541.) szám
Balsejtelem rohant meg, amikor a barlangkürtőben rekedt búvár mentése közben valaki megpendítette a költségek mértékét. És sajnos bekövetkezett: a piacgazdasági „gondolat” hullámokat gerjesztett a közvéleményben. Még a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjához is betelefonáltak, hogy a mentési munkálatok súlyos millióiból miért nem építettek inkább menedékhelyet hajléktalanoknak.
Képzeljük el, hogyan születhetne meg egy ilyen döntés. A barlangban rekedt kutató jelzéseit érzékelik a kollégái, de azok megfontolgatják, vajon mennyibe kerül a mentés közben kimerülő lámpaelem, az elhasználódó spárga, nem is beszélve a későbbiekben szükségessé váló robbantópatronokról stb. És azt mondanák: inkább otthagyják a bajtársat, és azt a pénzt ésszerűbben költik el. Például a rádióhallgató által javasolt módon megpróbálják menteni a hajléktalanokat a megfagyástól. Tényleg, ez is élet, az is élet. Igaz, egyik kötelességteljesítés közben került vészhelyzetbe, míg a másik elitta vagy elszipózta az eszét (tisztelet a kivételnek), de ez a tény a költségek optimalizálása szempontjából mellékes tényező.
Lépjünk tovább. Sokba kerül az országúti balesetek során gépkocsiba rekedt áldozatok kimentése is, különösképpen ha be kell vetni a lángvágót. Az ilyen munkára szakképesített tűzoltók megállapíthatnák, hogy még szuszog a palimadár, de az adófizetők pénzének nemesebb helyet keresnének. Például átutalhatnák annak a politikai pártnak, amely azt állítja, hogy egyebek mellett a kábítószer-forgalmazást is a liberalizmus eszmerendszere alapján kellene megszervezni. Ha az SZDSZ ingyen osztogathatna lágynak nevezett drogokat választási bohózatainak közönsége körében, sokakat átszellemült vigyorgásra késztethetne, míg ha a mentésre pazarolnák az acetilént és az oxigént, arra a szerencsétlenre úgyis csak további szenvedés várna a műtőasztalon.
Az apróbb példákról ugorjunk egy makrogazdasági problémára. A kedvezménytörvény alkalmazására fordítandó összegeket a határon túli szorongatottságban fuldokló magyarok mentése helyett jobb volna a magyarországi tanácsadó kft.-k megsegítésére fordítani. Azok is nehéz helyzetben vannak. Szintén fuldokolnak. Pénzben. De abból a sok sem elég. Sőt a nemzet lelkiismereti egyesítésére szánt költségvetési összegeket még nemesebben lehetne felhasználni, ha a tanácsadókat azért fizetnék – legyenek azok egyszerű Tocsikok vagy szocialista miniszterelnök-jelöltek –, hogy ne adjanak tanácsokat. Akkor a tanácsadási iparűzésből legalább nem származna kár.
Még volna néhány ötletem, de félek. Amikor Horn Gyula figyelmeztette Tőkés Lászlót, hogy ne avatkozzon Magyarország belügyeibe, emlékezetünkben felidézte a Ceauşescu-korszakbeli állapotokat. Az ember sosem tudhatta, hol húzódnak a diktatúra belügyeibe való beavatkozás határai.
A státustörvénnyel kapcsolatban még nehezebb elővigyázatosnak lenni. Egy óvatlan lépés, és kész – beavatkoztunk saját külügyeinkbe.
Képzeljük el, hogyan születhetne meg egy ilyen döntés. A barlangban rekedt kutató jelzéseit érzékelik a kollégái, de azok megfontolgatják, vajon mennyibe kerül a mentés közben kimerülő lámpaelem, az elhasználódó spárga, nem is beszélve a későbbiekben szükségessé váló robbantópatronokról stb. És azt mondanák: inkább otthagyják a bajtársat, és azt a pénzt ésszerűbben költik el. Például a rádióhallgató által javasolt módon megpróbálják menteni a hajléktalanokat a megfagyástól. Tényleg, ez is élet, az is élet. Igaz, egyik kötelességteljesítés közben került vészhelyzetbe, míg a másik elitta vagy elszipózta az eszét (tisztelet a kivételnek), de ez a tény a költségek optimalizálása szempontjából mellékes tényező.
Lépjünk tovább. Sokba kerül az országúti balesetek során gépkocsiba rekedt áldozatok kimentése is, különösképpen ha be kell vetni a lángvágót. Az ilyen munkára szakképesített tűzoltók megállapíthatnák, hogy még szuszog a palimadár, de az adófizetők pénzének nemesebb helyet keresnének. Például átutalhatnák annak a politikai pártnak, amely azt állítja, hogy egyebek mellett a kábítószer-forgalmazást is a liberalizmus eszmerendszere alapján kellene megszervezni. Ha az SZDSZ ingyen osztogathatna lágynak nevezett drogokat választási bohózatainak közönsége körében, sokakat átszellemült vigyorgásra késztethetne, míg ha a mentésre pazarolnák az acetilént és az oxigént, arra a szerencsétlenre úgyis csak további szenvedés várna a műtőasztalon.
Az apróbb példákról ugorjunk egy makrogazdasági problémára. A kedvezménytörvény alkalmazására fordítandó összegeket a határon túli szorongatottságban fuldokló magyarok mentése helyett jobb volna a magyarországi tanácsadó kft.-k megsegítésére fordítani. Azok is nehéz helyzetben vannak. Szintén fuldokolnak. Pénzben. De abból a sok sem elég. Sőt a nemzet lelkiismereti egyesítésére szánt költségvetési összegeket még nemesebben lehetne felhasználni, ha a tanácsadókat azért fizetnék – legyenek azok egyszerű Tocsikok vagy szocialista miniszterelnök-jelöltek –, hogy ne adjanak tanácsokat. Akkor a tanácsadási iparűzésből legalább nem származna kár.
Még volna néhány ötletem, de félek. Amikor Horn Gyula figyelmeztette Tőkés Lászlót, hogy ne avatkozzon Magyarország belügyeibe, emlékezetünkben felidézte a Ceauşescu-korszakbeli állapotokat. Az ember sosem tudhatta, hol húzódnak a diktatúra belügyeibe való beavatkozás határai.
A státustörvénnyel kapcsolatban még nehezebb elővigyázatosnak lenni. Egy óvatlan lépés, és kész – beavatkoztunk saját külügyeinkbe.