Kivárás
Erdélyi Napló, 2002. január 29., XII. évfolyam, 4. (539.) szám
Ezennel értesítem a magyarigazolvány-ügyben eljáró irodákat, hogy egyelőre rám ne számítsanak. Természetesen nem ugyanolyan meggondolásból maradok ki a buliból, mint közismerten magas jövedelmű és mindkét országban előnyös kapcsolatokkal rendelkező magyarjaink, akik nem szégyellték kijelenteni, hogy szégyellik kiváltani a magyar nemzethez tartozást bizonyító igazolványt, hanem tényleg nem akarok a magyar nemzethez tartozni. Egyelőre – hangsúlyozom. Kivárom az áprilisi választásokat, és ha egyes jóslatok beválnak, vagyis újra hatalomra kerül az MSZP és az SZDSZ, akkor legmélyebb sajnálattal megmaradok annak, ami most vagyok. Vagyis nemzettelennek. Mert ha létre is jönnek a Funar-féle románigazolvány-kibocsátó irodák, azokat azért mégsem keresem fel. Horvát vagy szlovák igazolványhoz pedig nincsenek megfelelő igazoló irataim. Bunyevác vagy más nemzetösszefogó kezdeményezésekről nincsenek értesüléseim. Tehát...
No de térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért nem csipegetnék kedvezményeket az MSZP és az SZDSZ tenyeréből. Először is azért, mert ezek a tenyerek a hatalomátvétel után azonnal ökölbe szorulnának. Erre elhangzottak komoly választási ígéretek. Másodszor azért, mert akiktől kaptunk egy haszontalan alapszerződést, azoktól semmi sem kell. (Mellesleg: Tabajdi Csaba nem a saját fogalomköréből merítette az értékítéletet, hogy a kedvezménytörvényt kiherélték. Ilyesmit Teodor Melescanu állított szocialista külügyminiszter korában a román–magyar alapszerződésről. Csakhogy ő szalonképesebben fejezte ki magát. Azt mondta: az alapszerződést a lábjegyzettel férfiatlanították.) Harmadszor...
Itt álljunk meg. Nem érdemes az ellenérzéseket sorolni. Ezek a magyarországi pártok azért olyanok, amilyenek, mert a választóknak azt a tömegét kell megnyerniük, amelyet nem hódíthat meg az ellenfél. Ha a jobboldal a nemzeti összetartozás híveit egyesíti táborába, akkor a baloldalnak létérdeke azok megnyerése, akik különböző okokból nem akarnak tudni a határon túli rokonokról. Ezek az okok roppant sokrétűek. Van, aki Magyarországon él, magyarnak érzi és vallja magát, de csak egy bizonyos pontig. Például a Szent Koronát svájci sapkának tekinti, és nem érti, annak megpillantásakor miért lábad könnybe a székelyek szeme. Másokban is felmerülhet a kétség, hogy vajon tényleg rokonok-e a külföldön élő magyarok. Egyáltalán a magyarok. Aztán itt van azoknak a hatalmas serege, akik még nem érkeztek fel az életszínvonal legalább közel-nyugati csúcsaira. Azok azt mormoghatják: miért adózzunk a még szegényebb rokonoknak? A viszonylag alacsony bérből élőket meg lehet nyerni a kedvezménytörvény ledorongolásával. Van, aki ezt akarja hallani, és nem gondolja tovább a dolgokat, hogy a határon túli magyar nemcsak rokonlátni jön hazájából haza, hanem adózni is.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek most különösképpen rá kell hajtania a szavazatnyerésre, mert a kormányzat sikeres négy esztendőt zár, ilyenkor egy normális nép nem szokta leváltani a parlamenti többséget. Ezért érthető minden bevetett ellenzéki eszköz: a pánikkeltés a román vendégmunkásokkal, az ország külföldi lejáratása, a cirkuszi mutatványsorozat stb., stb. Hogy mennyire elfogadható, az más kérdés. Ha a választók többsége úgy ítéli meg, hogy a cél (a hatalom-visszaszerzés) elfogadhatóan szentesít bármilyen eszközt, akkor győz az MSZP és az SZDSZ, és megbukik a sikeres polgári kormány. Egy olyan kormány, amely nyolc évtizede először próbált tenni valamit a nemzet lelki egyesítéséért. Vagyis a határon belüli magyar nemzet hatalomra segít egy olyan kormányt, amely nem akar rokonának tudni engemet. Ha mindez bekövetkezik, egy ilyen nemzethez tartozni márpedig nem akarok.
No de térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért nem csipegetnék kedvezményeket az MSZP és az SZDSZ tenyeréből. Először is azért, mert ezek a tenyerek a hatalomátvétel után azonnal ökölbe szorulnának. Erre elhangzottak komoly választási ígéretek. Másodszor azért, mert akiktől kaptunk egy haszontalan alapszerződést, azoktól semmi sem kell. (Mellesleg: Tabajdi Csaba nem a saját fogalomköréből merítette az értékítéletet, hogy a kedvezménytörvényt kiherélték. Ilyesmit Teodor Melescanu állított szocialista külügyminiszter korában a román–magyar alapszerződésről. Csakhogy ő szalonképesebben fejezte ki magát. Azt mondta: az alapszerződést a lábjegyzettel férfiatlanították.) Harmadszor...
Itt álljunk meg. Nem érdemes az ellenérzéseket sorolni. Ezek a magyarországi pártok azért olyanok, amilyenek, mert a választóknak azt a tömegét kell megnyerniük, amelyet nem hódíthat meg az ellenfél. Ha a jobboldal a nemzeti összetartozás híveit egyesíti táborába, akkor a baloldalnak létérdeke azok megnyerése, akik különböző okokból nem akarnak tudni a határon túli rokonokról. Ezek az okok roppant sokrétűek. Van, aki Magyarországon él, magyarnak érzi és vallja magát, de csak egy bizonyos pontig. Például a Szent Koronát svájci sapkának tekinti, és nem érti, annak megpillantásakor miért lábad könnybe a székelyek szeme. Másokban is felmerülhet a kétség, hogy vajon tényleg rokonok-e a külföldön élő magyarok. Egyáltalán a magyarok. Aztán itt van azoknak a hatalmas serege, akik még nem érkeztek fel az életszínvonal legalább közel-nyugati csúcsaira. Azok azt mormoghatják: miért adózzunk a még szegényebb rokonoknak? A viszonylag alacsony bérből élőket meg lehet nyerni a kedvezménytörvény ledorongolásával. Van, aki ezt akarja hallani, és nem gondolja tovább a dolgokat, hogy a határon túli magyar nemcsak rokonlátni jön hazájából haza, hanem adózni is.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek most különösképpen rá kell hajtania a szavazatnyerésre, mert a kormányzat sikeres négy esztendőt zár, ilyenkor egy normális nép nem szokta leváltani a parlamenti többséget. Ezért érthető minden bevetett ellenzéki eszköz: a pánikkeltés a román vendégmunkásokkal, az ország külföldi lejáratása, a cirkuszi mutatványsorozat stb., stb. Hogy mennyire elfogadható, az más kérdés. Ha a választók többsége úgy ítéli meg, hogy a cél (a hatalom-visszaszerzés) elfogadhatóan szentesít bármilyen eszközt, akkor győz az MSZP és az SZDSZ, és megbukik a sikeres polgári kormány. Egy olyan kormány, amely nyolc évtizede először próbált tenni valamit a nemzet lelki egyesítéséért. Vagyis a határon belüli magyar nemzet hatalomra segít egy olyan kormányt, amely nem akar rokonának tudni engemet. Ha mindez bekövetkezik, egy ilyen nemzethez tartozni márpedig nem akarok.