Blokkautonómia


Zajlik a politikai-ideológiai vita a tömbházlakók körében azzal kapcsolatban, hogy jogszerű-e az egyéni hőerőművek beszerelése, az autonóm kályhacsövek homlokzati kivezetése, a távfűtésről lekapcsolt lakrészeken áthaladó fűtőcsövek hőenergiájának ellenszolgáltatás nélküli fogyasztása stb., stb.
És ez még mind semmi.
Nemsokára megjelennek olyan vállalkozások, amelyek autonóm szennyvízkezelési rendszert kínálnak a tömbösített lakóknak. Gazdaságossági számításuk kb. úgy fog kinézni, mint a törpehőközpontokat forgalmazó vállalkozóké: a beszerzési és beszerelési költségek mintegy tíz év alatt megtérülnek a közszolgáltató önálló ügyvitelű vállalatok díjszabásainak megtakarításából.
A folyékony háztartási hulladék ügyintézésére többféle technológiai megoldást kínálnak majd. Az egyiknek a mintapéldánya Kolozsváron a Mátyás-szobor előtt már megtekinthető, valami ismeretlen nevű polgármester telepítette oda, ökobudinak nevezte el, és nyilván nem a megkönnyebbülés volt az elsődleges célja vele. Ezenkívül lesznek egyszerű szippantós rendszerek is. A helyi tartályokban felgyülemlő folyékony hulladékot időnként – főként az éj leple alatt – különleges haszonjárművekkel szállítják el. Utána nemcsak a háztömböt, hanem az utcát is ki kell szellőztetni. Egy másik elgondolás szintén hagyományos módszert, vagyis csatornázást alkalmaz. Aki az alternatív csatornázási hálózathoz óhajt csatlakozni, nemcsak a háztömböt fúratja-töreti összevissza, hanem az egész környéket.
Átmeneti piacgazdaságunk természetszerűen termeli ki hamarosan a konkurens vízszolgáltatókat is, akik árajánlataikkal elkápráztatják az érdeklődőket. Bármilyen hihetetlen, de azt fogják állítani, hogy az egyenként hozzájuk átpártoló blokklakók az új berendezés költségeit röpke tíz esztendő alatt visszanyerik abból, hogy nem fizetnek vízdíjat a lakótársulásoknak, pardon: tulajdonosi társulásoknak. A monoton betonnegyedekben hosszú ideig oázisokként hatnak az alternatív vízszolgáltató vállalatok fúrótornyai, amelyekkel helyi források, föld alatti csermelyek után kutatnak.
A következőkben villanyszerelők alakítják hadszíntérré a lépcsőházakat. Az önrendelkezést a villamosítás terén is biztosító vállalkozók szintén többféle megoldást kínálnak. Aki nem akar újonnan kiépülő távvezetékeikre csatlakozni, annak a lakásába beszerelnek dízelmotoros áramfejlesztőt. A zaj nem probléma, hiszen a hőközpontszerelők, a vízcsőbeépítők, a csatornázók, a kábeltelepítők légkalapácsainak állandósuló üzemelése mellett a helyi villanygenerátor légyzümmögésnek tűnik.
De a legforradalmibb autonomizálást kétségkívül a magán-lépcsőházépítő kft.-k megjelenése hozza el. A lakásbejárati függetlenséget biztosító építmények költségei szintén tíz év alatt térülnek meg – szintén a vállalkozók állítása szerint – abból, hogy tulajdonosaik nem járulnak hozzá a közös lépcsőház takarításához és kétévenkénti kifestéséhez.
*
Ekkor a joghézagból fakadó őrületre talán a parlamentben is felfigyel valaki, és törvénnyel akadályozza meg az amúgy is silány, de a lakásalap jelentős részét kitevő háztömbök szétverését. Éppen eleget ártottak a szilárdsági szerkezeteknek a földszintekre barkácsolt üzlethelyiségekkel – szintén a törvényhozók aluszékonysága miatt.
Persze a háztömbök ellátmányi és fizikai szétszedésének egyszerű megtiltása önmagában nem vezetne eredményre. A kiskapukat úgyis megtalálnák azok, akiknek van kidobni való pénzük (akik a lakótársulások pénztárát megkerülve a haszonvadász vállalkozók kastélyába és dzsipjébe akarnak bepótolni). A káros konkurencia megjelenésének okát kellene felszámolni, a monopolhelyzetbe hozott központi és helyhatósági közszolgáltatók kapzsiságának kellene gátat vetni. Mesés igazgatói és igazgatótanácsi fizetésekkel terhelik szolgáltatásaik önköltségét, így érik el azt, hogy a rég megtérült berendezésekkel, olcsón – hazai munkásbérekkel – kitermelt alapanyaggal, keleti – pontosabban romániai – fizetésből vagy nyugdíjból tengődő lakók számára nyugati árszinten biztosítanak szolgáltatásokat. Erről kellene leszoktatni bizonyos parazita réteget valamilyen jogi módon.
Igaz, ez csak akkor lenne erkölcsös, ha a parlamenti tagok sem nyugati kollégáikhoz mérnék létszükségleteiket.