Elhatárolódás határzárlat idején
Erdélyi Napló, 2001. december 11., XI. évfolyam, 50. (533.) szám
Számtalan nyilatkozat elhangzott arról, hogy miért nem kellett volna Sógor Csaba szenátornak megszólalnia a december 1-jei csíkszeredai bakancscsattogtatás előtt. Azzal kezdődött, hogy sietve elhatárolódtak tőle (magyarul: magára hagyták), majd szemére vetették, hogy a fiatal kolléga elhamarkodta a dolgot, mert ha újabban román politikusok felköszöntenek bennünket március 15-én, akkor mi miért ne ünnepelnénk meg Románia Erdéllyel való egyesülését.
Vezetőink körüli szoros egységünk szüntelen szilárdítása érdekében szívesen elsajátítanánk ezt az álláspontot, és mindannyian az elhatárolódás útját választanánk, ha nem lépnének fel bizonyos gátlások. Először is zavart kelt bennünk maga az elhatárolódás fogalma. A mezei RMDSZ-tagokat éppen ezekben a napokban határolták el sürgősségi rendelettel Magyarországtól. (Megint bebizonyosodott, hogy a tanítványok mennyivel okosabbak, mint nevelőatyjuk, Ceauşescu volt. Ezeknek nincs szükségük műszaki határzárra meg az útlevelek belügyminisztériumi őrzésére. Kitalálják a 250 eurós feltételt, és így csak azok léphetik át a határt, akik a bandájukba tartoznak. Kevés kivétellel.)
Továbbá az is zavar, hogy az utóbbi tizenegy fényéves évből az idei volt a legpimaszabb kihívások időszaka nemzetiségi büszkeségünk ellen.
Kezdődött a magyarországi kedvezménytörvény román fogadtatásával (amely gyanúsan hasonlított az SZDSZ és romániai „magyar” bértollnokai akadékoskodásához). Túltett az ukránokén, a szerbekén, a horvátokén, a szlovénekén. A szlovákokén nem. Ezt egyesek mennyiségi összefüggésekkel magyarázzák. De hát ki kényszerítette Romániát és (Cseh)Szlovákiát, hogy a többi szomszédnál több magyart kebelezzen be?
Az idei kellemetlenkedések sorozata a tél közeledtét jelző villámhárítási előkészületekkel folytatódott. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének korszakába nyúlik vissza a gyakorlat, hogy beszereznek bizonyos – korlátozott – mennyiségű energiahordozót, készültségbe állítanak bizonyos – szintén korlátozott – számú hóekés traktort, majd a készlet és szükséglet közötti különbség kitöltésére bekapcsolják az interetnikai feszültségkeltő generátorokat. Ilyen volt a belügyminiszteri és a titkosrendőrségi feljelentés, amit követett a váratlan bejelentés, hogy az idén Csíkszeredában lesz a „központi” egyesülési ünnepség.
Annyiszor vetették a szemünkre, hogy miért „éppen most” akarunk valamit. Most a „mi” vezetőink is megkérdezhették volna, hogy miért éppen az idén kell Csíkszeredában masírozni. Meg lehetett volna tenni 1989 végén, amikor még mindannyian gyönyörű reményeket fűztünk a közös jövőhöz. És nyugodtan lépkedhetett volna a díszszázad a székely többségű város központjában 1990 elején is. Úgy egészen márciusig. De aztán valamit elrontottak, és néha az az érzésünk, hogy szándékosan tovább rontják az együttélési viszonyt. Közös érdekből mielőbb helyre kellene hozni. Nem azzal, hogy március 15-én odaerőszakolnak egy-egy román politikust a mikrofonhoz, vagy megíratnak a mindenkori miniszterelnökkel egy hivatalos üdvözletet. Gesztusnak szép, de attól tartunk, hogy ezért túl nagy árat fizettetnek velünk mindenkori (vagy örök?) RMDSZ-vezetőink. És semmiképpen sem elég ahhoz, hogy az integrációs felügyelők nemcsak protokolláris, udvariaskodó, hanem saját használatú feljegyzéseikben is eredményesnek ismerjék el a nemzetiségi kérdés megoldására tett román erőfeszítéseket.
Egyszer eljön annak az ideje, amikor a székelység számára nem kihívás, hanem megtiszteltetés lesz, ha hivatalos román ünnepség színhelyévé választják Csíkszeredát. El kell jönnie ennek az időnek, mert addig bizonytalan marad az európai csatlakozás. De a 2001. esztendő erre a felvonulásra nem volt alkalmas. És ha a legújabb kori román kormányok legbiztosabb szövetségese, az RMDSZ hivatalos vezetése erre nem figyelmeztette a hatóságokat, pedig ezzel egyaránt szolgált volna román és kisebbségi magyar érdeket, akkor Sógor Csaba kezdeményezését hiánypótló cselekedetnek kellene értékelni.
Még utólag sem késő. Tapasztaltabb, nagy szolgálati folytonossággal rendelkező öreg kollégái beláthatnák, hogy elhamarkodottan ítélkeztek fölötte.
Az sem mellékes szempont, hogy ha nem ismerik be tévedésüket, és folytatják a kötekedést Sógor Csabával – vagy asszisztálnak zaklatásához –, tovább csökkenhet az RMDSZ tömegbázisa.
⁂
Aztán megszólaltak a kis Pityukák meg Öcsikék is, azok, akiket az RMDSZ vezérkara állami hivatalokba emelt. Azt mondta az egyik a hivatalos rádióban, hogy az eset igazolja azt az RMDSZ-tézist, miszerint nem szabad független polgármestereket választani, mert azok hajlamosak az elhajlásra, mint Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere. És még ironizált is az állami RMDSZ-hivatalnok, hogy ő bizony eddig sem tolongott december elsejéken lobogóval a kezében, így másoknak sem kellett volna megmondani, hogy ne mozduljanak ki a lakásukból.
A párt vonala ennyire elvakíthat? Vagy ez a jól fizetett állástól van? Egyébként elképzelhetetlen, hogy ne látná valaki, milyen veszélyhelyzetet teremtett az idei csíkszeredai provokáció. Bezzeg az országos román lapok riporterei megérezték, és hatalmas várakozással csődültek a helyszínre, majd este kedvetlenül utaztak vissza Bukarestbe. A dolgok talán várakozásuknak megfelelően alakulnak, ha a város magyar lakosságát nem készítik fel a lehető legrosszabbra. Például arra, mit tegyen, ha valamilyen fondorlattal kierőszakolják az utcára. Meglehet, hogy éppen a gyászszalagok megjelenésének lehetősége miatt nem következett be a „mozgósítás”, amelyre most is adottak voltak a cél szentesítette eszközök. Nem éppen olyanok, mint a diktátori munkalátogatások idején, de egy kis létbizonytalansággal való fenyegetőzés megtehette volna hatását.
⁂
Elgondolni is szörnyű, mi történne, ha az olasz hatóságoknak eszébe jutna, hogy Dél-Tirol valamelyik városkájában ünnepeljék Nagy-Itália létrejöttének évfordulóját. Biztosan felrobbanna néhány magasfeszültségű távvezeték, mint hajdanán, amikor nem látszott más mód az önrendelkezési törekvések megvalósítására. A párhuzam nem áll, mert az erdélyi magyarság kisebbségi léte során sohasem folyamodott erőszakcselekményekhez, és ezután már nem is folyamodhat, mert az egész világ ellene fordulna a nagy terrorellenes összefogásban. De a húr túlfeszítését mégsem szabad megengedni. Az ellenállás teljes hiánya is kiégeti a biztosítékot, nem csak a túlterhelés. A méltóságukban sértett csíkszeredai székelyek is eljuthattak volna a kritikus pontig, ha nem áll melléjük egyik szenátoruk, a polgármesterük (az a pártvonaltól elhajló független!), több helybéli személyiség és végül – de nem utolsósorban – Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Az RMDSZ-elhatárolódás sok mindenre jó volt, csak az önérzet gyógyítására nem.
Vezetőink körüli szoros egységünk szüntelen szilárdítása érdekében szívesen elsajátítanánk ezt az álláspontot, és mindannyian az elhatárolódás útját választanánk, ha nem lépnének fel bizonyos gátlások. Először is zavart kelt bennünk maga az elhatárolódás fogalma. A mezei RMDSZ-tagokat éppen ezekben a napokban határolták el sürgősségi rendelettel Magyarországtól. (Megint bebizonyosodott, hogy a tanítványok mennyivel okosabbak, mint nevelőatyjuk, Ceauşescu volt. Ezeknek nincs szükségük műszaki határzárra meg az útlevelek belügyminisztériumi őrzésére. Kitalálják a 250 eurós feltételt, és így csak azok léphetik át a határt, akik a bandájukba tartoznak. Kevés kivétellel.)
Továbbá az is zavar, hogy az utóbbi tizenegy fényéves évből az idei volt a legpimaszabb kihívások időszaka nemzetiségi büszkeségünk ellen.
Kezdődött a magyarországi kedvezménytörvény román fogadtatásával (amely gyanúsan hasonlított az SZDSZ és romániai „magyar” bértollnokai akadékoskodásához). Túltett az ukránokén, a szerbekén, a horvátokén, a szlovénekén. A szlovákokén nem. Ezt egyesek mennyiségi összefüggésekkel magyarázzák. De hát ki kényszerítette Romániát és (Cseh)Szlovákiát, hogy a többi szomszédnál több magyart kebelezzen be?
Az idei kellemetlenkedések sorozata a tél közeledtét jelző villámhárítási előkészületekkel folytatódott. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének korszakába nyúlik vissza a gyakorlat, hogy beszereznek bizonyos – korlátozott – mennyiségű energiahordozót, készültségbe állítanak bizonyos – szintén korlátozott – számú hóekés traktort, majd a készlet és szükséglet közötti különbség kitöltésére bekapcsolják az interetnikai feszültségkeltő generátorokat. Ilyen volt a belügyminiszteri és a titkosrendőrségi feljelentés, amit követett a váratlan bejelentés, hogy az idén Csíkszeredában lesz a „központi” egyesülési ünnepség.
Annyiszor vetették a szemünkre, hogy miért „éppen most” akarunk valamit. Most a „mi” vezetőink is megkérdezhették volna, hogy miért éppen az idén kell Csíkszeredában masírozni. Meg lehetett volna tenni 1989 végén, amikor még mindannyian gyönyörű reményeket fűztünk a közös jövőhöz. És nyugodtan lépkedhetett volna a díszszázad a székely többségű város központjában 1990 elején is. Úgy egészen márciusig. De aztán valamit elrontottak, és néha az az érzésünk, hogy szándékosan tovább rontják az együttélési viszonyt. Közös érdekből mielőbb helyre kellene hozni. Nem azzal, hogy március 15-én odaerőszakolnak egy-egy román politikust a mikrofonhoz, vagy megíratnak a mindenkori miniszterelnökkel egy hivatalos üdvözletet. Gesztusnak szép, de attól tartunk, hogy ezért túl nagy árat fizettetnek velünk mindenkori (vagy örök?) RMDSZ-vezetőink. És semmiképpen sem elég ahhoz, hogy az integrációs felügyelők nemcsak protokolláris, udvariaskodó, hanem saját használatú feljegyzéseikben is eredményesnek ismerjék el a nemzetiségi kérdés megoldására tett román erőfeszítéseket.
Egyszer eljön annak az ideje, amikor a székelység számára nem kihívás, hanem megtiszteltetés lesz, ha hivatalos román ünnepség színhelyévé választják Csíkszeredát. El kell jönnie ennek az időnek, mert addig bizonytalan marad az európai csatlakozás. De a 2001. esztendő erre a felvonulásra nem volt alkalmas. És ha a legújabb kori román kormányok legbiztosabb szövetségese, az RMDSZ hivatalos vezetése erre nem figyelmeztette a hatóságokat, pedig ezzel egyaránt szolgált volna román és kisebbségi magyar érdeket, akkor Sógor Csaba kezdeményezését hiánypótló cselekedetnek kellene értékelni.
Még utólag sem késő. Tapasztaltabb, nagy szolgálati folytonossággal rendelkező öreg kollégái beláthatnák, hogy elhamarkodottan ítélkeztek fölötte.
Az sem mellékes szempont, hogy ha nem ismerik be tévedésüket, és folytatják a kötekedést Sógor Csabával – vagy asszisztálnak zaklatásához –, tovább csökkenhet az RMDSZ tömegbázisa.
⁂
Aztán megszólaltak a kis Pityukák meg Öcsikék is, azok, akiket az RMDSZ vezérkara állami hivatalokba emelt. Azt mondta az egyik a hivatalos rádióban, hogy az eset igazolja azt az RMDSZ-tézist, miszerint nem szabad független polgármestereket választani, mert azok hajlamosak az elhajlásra, mint Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere. És még ironizált is az állami RMDSZ-hivatalnok, hogy ő bizony eddig sem tolongott december elsejéken lobogóval a kezében, így másoknak sem kellett volna megmondani, hogy ne mozduljanak ki a lakásukból.
A párt vonala ennyire elvakíthat? Vagy ez a jól fizetett állástól van? Egyébként elképzelhetetlen, hogy ne látná valaki, milyen veszélyhelyzetet teremtett az idei csíkszeredai provokáció. Bezzeg az országos román lapok riporterei megérezték, és hatalmas várakozással csődültek a helyszínre, majd este kedvetlenül utaztak vissza Bukarestbe. A dolgok talán várakozásuknak megfelelően alakulnak, ha a város magyar lakosságát nem készítik fel a lehető legrosszabbra. Például arra, mit tegyen, ha valamilyen fondorlattal kierőszakolják az utcára. Meglehet, hogy éppen a gyászszalagok megjelenésének lehetősége miatt nem következett be a „mozgósítás”, amelyre most is adottak voltak a cél szentesítette eszközök. Nem éppen olyanok, mint a diktátori munkalátogatások idején, de egy kis létbizonytalansággal való fenyegetőzés megtehette volna hatását.
⁂
Elgondolni is szörnyű, mi történne, ha az olasz hatóságoknak eszébe jutna, hogy Dél-Tirol valamelyik városkájában ünnepeljék Nagy-Itália létrejöttének évfordulóját. Biztosan felrobbanna néhány magasfeszültségű távvezeték, mint hajdanán, amikor nem látszott más mód az önrendelkezési törekvések megvalósítására. A párhuzam nem áll, mert az erdélyi magyarság kisebbségi léte során sohasem folyamodott erőszakcselekményekhez, és ezután már nem is folyamodhat, mert az egész világ ellene fordulna a nagy terrorellenes összefogásban. De a húr túlfeszítését mégsem szabad megengedni. Az ellenállás teljes hiánya is kiégeti a biztosítékot, nem csak a túlterhelés. A méltóságukban sértett csíkszeredai székelyek is eljuthattak volna a kritikus pontig, ha nem áll melléjük egyik szenátoruk, a polgármesterük (az a pártvonaltól elhajló független!), több helybéli személyiség és végül – de nem utolsósorban – Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Az RMDSZ-elhatárolódás sok mindenre jó volt, csak az önérzet gyógyítására nem.