Arcvadászok


Kamerás arcvadász pásztázta a budapesti román nagykövetség erkélyéről azt a csoportot, amely az erdélyi magyar kisebbség sérelmei miatt tüntetett. A mozzanat megszokottá vált a román tolerancia, demokrácia és minden másféle CIA (már nemcsak a KGB-t utánozzák) utóbbi tizenegy éves történelmében. Annak idején Kolozsváron, amikor oktatási önrendelkezésért tüntettek a szülők, az iskolaudvarokon ilyen kamerások lassan, lökdösődve sétálgattak a legsűrűbb tömegben, a tárgylencsét belenyomták az emberek arcába, hogy minél nagyobb feltűnést keltsenek. Céljuk – küldetésük – nyilván a megfélemlítés volt. Vegyék észre a tüntetők, hogy tettüknek következménye lehet, valahol nyoma marad annak, hogy éltek a nemrég meghirdetett gyülekezési és szólásszabadsággal.
A tüntetők persze nem oszlottak szét. Elég volt fél évszázadig, pontosabban nyolc évtizedig a hallgatásból. Meg aztán nem lehetett kiölni az 1989 decemberében keletkezett reményt, hogy „ezeknek” az ideje lejárt.
Azóta bebizonyosodott, hogy azok bizony tartósan visszatelepedhetnek mind a négy vagy öt hatalmi ágazatba, módszereiket sem szégyellik, sőt fejlettebb eszközeikkel még kérkednek is. És ha mindez nem elég, „baráti szóval” figyelmeztetnek, hogy bizonyos arcok és vélemények megfelelő helyen várják a megfelelő időt a megtorlásra.
A világ sajnos nem veszi észre az arcvadászok ügyködését. Inkább a követségi tüntetésen magasba emelt, nem éppen helyénvaló néhány térképet szúrta ki ahelyett, hogy a mondanivaló megalapozottságával foglalkozott volna. Mintha senki sem akarna tudni azokról a sérelmekről, amelyek miatt – és az arcvadász jelenléte ellenére – erdélyiek is megjelentek a tüntetésen. Például azt is szóvá téve, hogy a néhány moldvai csángómagyart még barbárabb eszközökkel próbálják meggyőzni arról, hogy ne merészeljenek a „ördög nyelvén” beszélni.
És időközben bemutatták az országjelentéseket. Romániában szó sincs a magyar kisebbség valamilyen aprócska megoldandó problémájáról. Számunkra a nemzetiségi kérdést teljesen és végérvényesen megoldották. Nem történik semmilyen pimaszkodás az alig megalakult Sapientia-egyetemmel, az úgynevezett lakók sem követelik alapítványi irodájának elköltöztetését, teljes a csend a magyarellenes uszításról, amelynek a kolozsvári polgármesteri hivatal csak egyik előretolt bástyája. Még nagyobb a hallgatás az eltulajdonított egyházi vagy közösségi ingatlanok további bitorlásáról. Mit is mondjon egy országjelentés olyan „paradicsomi” állapotokról, amikor a nyílt vagy burkolt kisebbségellenes intézkedések elleni fellépésre alakult érdekvédelmi szervezet bármilyen párt oldalán megtalálja helyét a kormányzásban? Manapság, amikor a világon megannyi tűzfészek piroslik, Európa nem lesz bolond tárgyilagoskodni.
Ha a jelenlegi magyar kormányzatnak ilyen ellenzéke volna, a vonatkozó országjelentés egyetlen szóból állna: PAZAR! Még csak távlatilag sem vetődne fel a státustörvény „európai normákhoz való igazítása” vagy a „szomszédok konzultálásának szükségessége”, ha az MSZP és az SZDSZ nem káricsálná papagájmódra, minden lehetséges alkalmat megragadva. Egy ilyen aktív, a cél – a hatalom visszaszerzése – érdekében országos és nemzeti érdeket is sárba tipró ellenzék lehet az egyik magyarázat Orbán Viktor kérdésére, hogy vajon a Velencei Bizottságban elemzett kilenc kedvezménytörvény közül miért csak a magyar státustörvényt kíséri hangzavar. Tényleg, a Közös Piac alapító tagját, Olaszországot miért nem veszik elő azért, mert megkülönböztető elbánásban részesíti a külföldön élő olaszokat, és nem ad kettős állampolgárságot a hottentottáknak is? Világos, mert az olasz ellenzék erről a témáról nem követelt konzultálást a szomszédokkal.
Érdekes lenne megfigyelni, mi történne, ha MSZP- és SZDSZ-tüntetők arcába céloznának bizonyítékgyártó kamerákkal. Vajon mekkora lenne a világ felháborodása? Sajnos ennek a kísérletnek az eredményhirdetése elmarad. Az arcvadászó kamerákat bal kézben tartják. Az örökösök.