Nits Árpád

Győzelemittas propagandaharsonázás és sajtókoncert követte Bukarestben a magyar kisebbségi kedvezménytörvény velencei szakvéleményezését. Mi, akik több hírforrásból tájékozódunk, és tudtuk, hogy kivételesen másoknak van oka diadalmámorra, értetlenül szemléltük volna a fejleményeket, ha nem ismernénk azt a régi viccet, miszerint ha Napóleon rendelkezett volna egy Scânteia című vagy ugyanolyan emlőkön nevelkedett legkedveltebb ikertestvérlappal, a világ ma sem tudna waterlooi vereségéről.
De a valósággal homlokegyenest ellentétes értelmezésnek az elkendőzésen túl más célja is lehetett. Ha mindkét fél diadalmaskodik, akkor az igazság valahol középen leledzik – gondolhatja a világ. A módszert már 1990 márciusának véres eseményei után kipróbálták: addig harsogták a románok, hogy a megtámadott marosvásárhelyi magyarok a tulajdonképpeni agresszorok, amíg megszületett egy olyan parlamenti jelentés, amely szerint mindkét fél egyformán viseli a felelősséget. Ez volt az első jelentősebb reálpolitikusi „vívmány”. Azóta ismétlődik refrénszerűen a felszólítás, hogy mi, magyarok is számoljunk le szélsőségeseinkkel.
A román politikai propagandagépezet különös reagálása megmagyarázható. Román érdekeket szolgál. Hogy milyen eszközökkel, az más kérdés. Megdöbbenést csak az válthatott ki, amikor hasonló húrokat pendített meg magyar (vagy magyarnak nevezett) és az egyenlő távolságtartás, tárgyilagosság meg mindenféle divatos liberális sajtóelv hazug máza használatára kitanított reálpolitikai kommentátor. Méghozzá nem akármikor, hanem október 23-án, Magyarország nemzeti ünnepén, és nem akárhol, hanem egy erdélyi városi napilapban. Vagyis éppen akasztásra szánt emberek házában szónokolt az illető a kötél fölöttébb hasznos voltáról – ki tudja, hányadszor. A cikkben a beteges Fidesz-ellenesség ezúttal olyan nyilvánvaló magyarellenességbe csapott át, hogy Németh Zsolt külügyi államtitkárnak is foglalkoznia kellett a jelenséggel a Háttér című rádióműsor vezetőjének kérdésére válaszolva.
Sajnos több más – ha nem is ennyire kirívó – példa szemlélteti, hogy térségünkben feltalálták a kettős propagandaleplet. Erdélyi magyaroknak – magyarul! – sugárzó rádióból is hallottunk ezekben a napokban olyan hírműsort, amelyben a velencei szakbizottsági jelentéssel kapcsolatban kizárólag a kommunista Agerpres jogutódjaitól kapott tájékoztatásból részesültünk.
Vajon előfordulhatott volna, hogy a waterlooi ütközet után nemcsak a francia, hanem az angol sajtó is a napóleoni politika újabb fényes sikeréről áradozik?
Azóta bekövetkezett a nagy fordulat: a román miniszterelnök javasolta, hogy nekünk, romániai magyaroknak ne bocsássanak ki külön igazolványt, hanem legyen nemzetközi érvényű az RMDSZ-tagságot bizonyító könyvecske. Ezzel a státustörvény egyik legfőbb ellensége hozzájárulását adta különleges magyarországi jogállásunk alkalmazásához, tehát közvetve elismerte, hogy a velencei szakvéleményezésben szó sincs az európai normák megszegéséről. Összeomlott hát az eddigi vegyes kórus. Vajon mi következik ezután? Mert valaminek jönnie kell. A mindenkori ravasz, a nemzetiségi kérdés „végleges” megoldásától energiát a legszegényesebb időkben sem sajnáló román politika nem véletlenül találta ki az RMDSZ-igazolványok használhatóságának tézisét.
Figyeljünk csak: menten újrarendeződtek az arcvonalak. A bukaresti parlamenti ellenzék, amely eddig egy emberként állt a kormánypárt mögé, felcsattant, hogy miért akarják felduzzasztani az RMDSZ-t. Az RMDSZ vezetői természetesen a kormánypárt még elkötelezettebb hívei lettek, hiszen ezzel a sakkhúzással lehetőség nyílhat a reál(pontosabban kudarc)politizálás nyomán lemorzsolódott tagság visszanyerésére. Az RMDSZ belső ellenzéke nemtetszésének adott hangot, mert nem minden magyar nemzetiségű román állampolgár tagja az RMDSZ-nek. Sőt. És a magyar kormányköröknek sem tetszik a rosszemlékű pártos elkötelezettséget, kényszerű felsorakozást szorgalmazó ötlet. Hát még ha tudnák, hogyan néz ki egy RMDSZ-igazolvány! Fénykép nélküli, adatai nem egyeznek az útlevélével vagy a román személyi igazolványéval, tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítható stb. Az újabb igazolványtípusokban jelentős teret szenteltek a belső választásokon való részvétel bejegyzésének és az ezekhez fűzhető megjegyzéseknek. Hevesebb vérmérsékletű tagok erre az oldalra a belső választásokat leszavazó képviselő-testületi gyűlés után nem éppen illedelmes megjegyzéseket írhattak, úgyhogy a tagsági igazolvány már ezért sem használható státusigazolványnak.
Az újrarendezett táborok jelenleg így festenek: egyik oldalon a kormánypárt és az RMDSZ-vezetőség, vagyis a reálpolitikai mérsékeltek, a másikon a román Nemzeti Liberális Párt, a Nagy-Románia Párt, élén a törvényszéken várt elnökével, más radikálisok, mint pl. az RMDSZ-vezetőség belső politikai ellenfelei, továbbá a magyar kormánypolitikusok, valamint azok az erdélyi magyarok, akik a státusigazolványért sem lépnének vissza egy öncélúvá vált pártba. A két táborban más-más indíttatásból, de ugyanazt vallják: „érdekes”, illetve „csapnivaló” a Năstase ötlete (már ha az övé, s nem pont a tulipános kertben csírázott ki).
Kíváncsian várjuk a végkifejletet: sikerül-e az újabb diverzió? Vajon megint eljutnak annak bizonygatásához, hogy mindkét oldalon vannak megveszekedett szélsőségesek, akik hallani sem akarnak az „építő” kompromisszumokról?