Gazdasági jogegyenlőtlenség
Szabadság, 1996. április 20., VIII. évfolyam, 90. szám
Országos napilap, mégpedig az ellenzéki România liberă technikai hátterében dolgozó kolléga mesélte a minap, hogy Giurgiuban házat vett, a kertet kiadta felesbe, a gyümölcsből és a szénából származó jövedelemből vásárolt még egy kertet, amiből a városi tanács döntése nyomán belterület lett, vagyis telek, ekkor eladta, árából négy parcellát vásárolt, szintén a város közelében, és most várja, hogy azok is bekerülnek a belterületbe.
Hát igen. Így érdemes építeni a kapitalizmust. De miből vásárolta a kolléga a giurgiui házat? Hát az úgy kezdődött, hogy kezdetben megvett öt részvényt a saját lapjánál abból a pénzből, amit Petre Romanék visszaadtak a szocialista társadalmi tulajdonrészekből. A részvényeknek akkor nem tulajdonított jelentőséget, azt hitte, kötelező önadót gomboltak le róla, azokban sem bízott, amelyeket bizonyos átmeneti időszakokban a lapvezetőség a fizetés egy részének fejében osztogatott a munkatársaknak, de a sikeres hetek, hónapok idővel feltöltötték a kiadó folyószámláit, és erre akkor ébredtek rá, amikor tőzsdeügynökök kezdtek érdeklődni eladó laprészvények iránt. A kolléga részvényeinek feléből kijött a giurgiui ház és egy nagyobbacska Renault, mert ugye azt a 60 kilométert Bukarest és Giurgiu között Daciával nem lehet 20 perc alatt lefutni...
Magasságos egek! Lehet, hogy én is milliárdos vagyok, csak nem tudok róla! Hisz ugyanúgy kezdődött: nekünk is visszaadták a Ceauşescu-féle tulajdonrészeket, arra nekünk is részvényeket kellett váltanunk, hogy a lap ne múljon ki. Tapodtat sem várva rohantam részvényeim letéteményeseihez...
Ne tessenek elhamarkodottan irigykedni. Azok a részvények most pontosan annyit érnek, mint Ceauşescu idején a szociális tulajdonrészek, és most már nem várható egy újabb forradalmi visszaadás...
Mi az oka ennek a mérhetetlen különbségnek? Hosszas közgazdasági eszmefuttatást helyettesít Ioan Rus kolozsvári üzletember és polgármesterjelölt példája.
Bevallása szerint közvetlenül az események után írt egy szakkönyvet, annak nyereségéből vásárolt tíz autót, sofőriskolát nyitott, annak nyereségét befektette, és most az erdélyi Mercedes-kirendeltség fele az övé. Egyszerű, mint egy gyorsított álom, akár a giurgiui ház meséje.
Ugyanakkor Orosz János is írt egy könyvet, a nyereségéből legjobb esetben tíz biciklit vásárolhatott volna, kerékpáriskolát nyithatott volna, megpályázhatta volna a Csepel bicikligyár kolozsvári kirendeltségének igazgatói állását és felvásárolhatta volna a részvények felét. Most ott tartana, mint a magyar kisebbség Romániában: ha Ioan Rus tőkéjét 93 egységnek vennénk, akkor Orosz Jánosnak lenne 7 tőkeegysége. Ez sem lenne túlságosan szívderítő, de legalább arányos egy olyan közegben, amelyben a pozitív diszkriminációra nem telik a nagylelkűségből. De a valóságban Orosz Jánosnak egy megveszekedett garasa sincs. A kiadó ugyanis aláíratott vele egy kötelezvényt, hogy a nyomdai költségek egy részének fedezése érdekében lemond könyvének tiszteletdíjáról.
Körülbelül így festenek az arányok.
És mindehhez számítsuk hozzá, hogy Orosz János még szerencsésnek is mondhatja magát. Mert ha Ioan Rus karrierjét utánozta volna, most betemetnék a leleplezések és feljelentések alapítványi pénzekkel való „el nem számolásról”, továbbá bírósággal fenyegetnék olyanok, akik állítólag nem nyúltak közpénzhez, nem ám, hanem a méregdrága ügyvédeket nagymamájuk nyugdíjából fizetnék.
Ezek az idegesítések is hozzájárulnak ahhoz, hogy mérhetetlen különbségek alakuljanak ki Ioan Rus és Orosz János között. Ezért kellene végre erélyesen követelni a végleges tisztázást: aki rendőrt kiáltott, az vagy bizonyítson végre, vagy ismerje be, hogy tévedett.
Hát igen. Így érdemes építeni a kapitalizmust. De miből vásárolta a kolléga a giurgiui házat? Hát az úgy kezdődött, hogy kezdetben megvett öt részvényt a saját lapjánál abból a pénzből, amit Petre Romanék visszaadtak a szocialista társadalmi tulajdonrészekből. A részvényeknek akkor nem tulajdonított jelentőséget, azt hitte, kötelező önadót gomboltak le róla, azokban sem bízott, amelyeket bizonyos átmeneti időszakokban a lapvezetőség a fizetés egy részének fejében osztogatott a munkatársaknak, de a sikeres hetek, hónapok idővel feltöltötték a kiadó folyószámláit, és erre akkor ébredtek rá, amikor tőzsdeügynökök kezdtek érdeklődni eladó laprészvények iránt. A kolléga részvényeinek feléből kijött a giurgiui ház és egy nagyobbacska Renault, mert ugye azt a 60 kilométert Bukarest és Giurgiu között Daciával nem lehet 20 perc alatt lefutni...
Magasságos egek! Lehet, hogy én is milliárdos vagyok, csak nem tudok róla! Hisz ugyanúgy kezdődött: nekünk is visszaadták a Ceauşescu-féle tulajdonrészeket, arra nekünk is részvényeket kellett váltanunk, hogy a lap ne múljon ki. Tapodtat sem várva rohantam részvényeim letéteményeseihez...
Ne tessenek elhamarkodottan irigykedni. Azok a részvények most pontosan annyit érnek, mint Ceauşescu idején a szociális tulajdonrészek, és most már nem várható egy újabb forradalmi visszaadás...
Mi az oka ennek a mérhetetlen különbségnek? Hosszas közgazdasági eszmefuttatást helyettesít Ioan Rus kolozsvári üzletember és polgármesterjelölt példája.
Bevallása szerint közvetlenül az események után írt egy szakkönyvet, annak nyereségéből vásárolt tíz autót, sofőriskolát nyitott, annak nyereségét befektette, és most az erdélyi Mercedes-kirendeltség fele az övé. Egyszerű, mint egy gyorsított álom, akár a giurgiui ház meséje.
Ugyanakkor Orosz János is írt egy könyvet, a nyereségéből legjobb esetben tíz biciklit vásárolhatott volna, kerékpáriskolát nyithatott volna, megpályázhatta volna a Csepel bicikligyár kolozsvári kirendeltségének igazgatói állását és felvásárolhatta volna a részvények felét. Most ott tartana, mint a magyar kisebbség Romániában: ha Ioan Rus tőkéjét 93 egységnek vennénk, akkor Orosz Jánosnak lenne 7 tőkeegysége. Ez sem lenne túlságosan szívderítő, de legalább arányos egy olyan közegben, amelyben a pozitív diszkriminációra nem telik a nagylelkűségből. De a valóságban Orosz Jánosnak egy megveszekedett garasa sincs. A kiadó ugyanis aláíratott vele egy kötelezvényt, hogy a nyomdai költségek egy részének fedezése érdekében lemond könyvének tiszteletdíjáról.
Körülbelül így festenek az arányok.
És mindehhez számítsuk hozzá, hogy Orosz János még szerencsésnek is mondhatja magát. Mert ha Ioan Rus karrierjét utánozta volna, most betemetnék a leleplezések és feljelentések alapítványi pénzekkel való „el nem számolásról”, továbbá bírósággal fenyegetnék olyanok, akik állítólag nem nyúltak közpénzhez, nem ám, hanem a méregdrága ügyvédeket nagymamájuk nyugdíjából fizetnék.
Ezek az idegesítések is hozzájárulnak ahhoz, hogy mérhetetlen különbségek alakuljanak ki Ioan Rus és Orosz János között. Ezért kellene végre erélyesen követelni a végleges tisztázást: aki rendőrt kiáltott, az vagy bizonyítson végre, vagy ismerje be, hogy tévedett.