Nits Árpád

Nagyon régóta ülünk tűkön. Ha lapzártáig történik is valami, mondjuk lerohanják Afganisztánt, és négyzetméterenként – barlangos vidékeken köbméterenként – haladva felszámolnak minden egyes terroristafészket, akkor is az az érzésünk, hogy túl sokáig töprengtek, mielőtt megindították volna Amerika új háborúját, a terror elleni hadjáratot, a határtalan igazságtételt, illetve a tartós békeharcot – ahogyan elnevezték, átnevezték, majd újrakeresztelték a visszavágást.
Ha visszafelé haladunk a történelemben, bőven adódnak olyan alkalmak, amikor jóval korábban létrejöhetett volna a terroristaellenes világszövetség (TVSZ) azok ellen, akik civil lakosságot tartanak rettegésben. Például akkor, amikor a World Trade Center ellen még csak közönséges bombamerényletet követtek el. Vagy amikor amerikai nagykövetségeket robbantgattak halomra.
A TVSZ megalakulását indokolttá tehette volna akár egyetlen utasszállító repülőgép felrobbantása, nem is beszélve egy sétahajó elleni kalózakcióról a Földközi-tengeren. De voltak más baljós alkalmak is. Például amikor a NATO a legújabb fegyverek tesztelésével Kuvait felszabadításán fáradozott, és egyes közel-délkelet-európai államok egyes parlamenti pártjai önkénteseket toboroztak a terrorizmust közismerten támogató Iraknak. Az egyik ilyen párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor most egy másik párt akkori elnökét vádolja azzal, hogy köze volt a terrorizmushoz. Megfelelő időben mind a kettővel elkezdhették volna a terrorizmus felszámolását, és akkor jelenleg sokkal előbbre tartanánk a TVSZ világháborújában. A szintén horrorfilmekbe illő bányászjárások elmaradásáért sem lett volna kár.
Tovább haladva visszafelé az éppen elmúlt században, kiragadhatjuk azt a mozzanatot is, amikor Afganisztánban amerikai szakértők segítségével kiépítették a mai legelvetemültebb terrorizmus kiképzőtáborainak hálózatát. Igaz, akkor nehezen akadt ún. kovász vagy mag, amely körül kialakulhatott volna az antiterrorista koalíció. A béketábor vezető ereje, a Szovjetunió nem bocsáthatott ki ilyen irányú felhívást, mivel szörnyen el volt foglalva a legfejlettebb társadalmi rendszernek a világ legelmaradottabb országában történő meghonosításával. Nem volt elég neki a saját nyomora... A másik nagyhatalom szintén mással volt elfoglalva. Terrorista-kiképzéssel.
Körülbelül ugyanabban az időben tetőzött a kelet-európai országok külföldi hírszerző és diverziós szolgálatainak a tevékenysége. Érezték közelgő vesztüket. Magyaros vendéglátással kényeztették Sakál Carlost azok, akik ma az elsők között tolakodnak a TVSZ közelébe, és nem akarnak egy asztalhoz ülni olyan pártelnökkel, aki akkor nem szurkolt a kubai „szabadságnak”. A Szabad Európa Rádió stúdiójának környékén bérgyilkosok hemzsegtek, mert kiváltképp a román műsorszerkezeten szerettek volna gyökeresen változtatni azok, akik a proletár diktatúra helyett bevezették a családi parancsuralmat. Bolgár terroristák ebben az időszakban szabadalmazták a napfényes időben is használható hatlövetű esernyőt. És a példákat sorolhatnánk.
Arra is érdemes lett volna felfigyelni, hogy a szólamaikban békeszerelmes államok miért termeltek annyi fegyvert, hogy a készletből olyan országoknak is jutott, amelyek alapos gyanú szerint melegágyai a nemzetközi terrorizmusnak. Gazdasági összeomlásunk kezdetén tapasztalhattuk, hogy bicikli-, varró- és mosógépüzemnek álcázott fegyvergyárak dolgozói többek között azért is sírták vissza az előző rendszert, mert az ellátta őket iraki és líbiai megrendelésekkel.
Mellesleg ilyen irányú fegyverszállításból egyeseknek most is szépen telik dzsipekre és villákra.
Még tovább gördítve visszafelé az eseményeket: nagyon üdvös lett volna a terrorellenes világkoalíció megteremtése azon nyomban, amint az első repülőgépet eltérítették. Ez olyan mélységesen emberiségellenes cselekmény volt, hogy akinek eszébe jutott, annak az írmagját sem kellett volna futni hagyni. Gondoljunk bele: a világ éppen csak kiszabadult a háborús bizonytalanságból, örvendezett a mozgásszabadságnak – persze nem mindenütt a világútlevelesnek, hanem csak a korlátozottnak, a belterjesnek, de az is valami, hogy valaki gyerekfejjel körbekerékpározhatta a repülőteret, megsimogathatta a repülő szárnyát, és a civil gondnok csak azért esett kétségbe, mert a légcsavar odaszippanthatta volna a kíváncsiskodót. Akkor kellett volna eltüntetni a föld színéről azokat, akik miatt bevezették a megalázó repülőtéri motozást. (Annak idején nem tudhattuk, hogy milyen sokaknak örömszerzési alkalom, ha férfiak férfiakat, nők pedig nőket motoznak. Nem sejtettük, hogy annyian vannak, hogy a hidegháborút majd a melegek háborúja követi.)
Az eltérített repülők utasaival való kegyetlenkedés lassanként olyan megszokott eseménnyé vált, hogy egy idő óta vonaton sem lehetünk biztonságban. Az emberi élet békeidőbeli elértéktelenítését jelzik azok a kövek, amelyek a száguldó vonatok ablakai felé repülnek pálya menti (lövész)árkokból. A TVSZ-en kívüli, spontán ellencsapás sem marad el: a vonatból szintén sérülést okozó kemény tárgyakkal, főleg sörösüvegekkel céloznak bármire, ami él és mozog. Ezért kellett sűrű dróthálóból készült ketrec mögé bújtatni az alagutak és hidak őrzésére kirendelt katonákat. Éppen azok részéről érheti őket terrortámadás, akiket védelmeznek esetleges terrorakció ellen.
Szegény világ! Vajon mikor rontották el?
Néhány melléfogást feljegyzett a történelem. A múlt század elején például a jelenlegi Jugoszlávia területén történt egy szörnyűséges, éppen olyan elítélendő terrorista akció, amilyet a jelenlegi amerikai elnök ellen készítettek elő szeptember 11. előtt. Az akkori érintett ország nyomban hadat üzent a terrorista polgár államának, és felkérte a szomszédos államokat, hogy álljanak mellé. Vagyis hozzanak létre antiterrorista szövetséget. Ehelyett kirobbant a világháború, amelyben az Amerikai Egyesült Államok is a terrorista ország oldalára állott, majd végül úgy összeszabdalták az európai határokat a terrorizmust védelmező hatalmak javára, hogy a béke-kényszerszerződés nyílegyenesen vezetett a második világháborúhoz.
Érdekes, jó ideig akkor sem volt szabad firtatni az okokat.