Bukaresti siralomfal


Kár lenne, ha a túlpörgetett világterrorpolitikai események miatt feledésbe merülne Orbán Viktor egyes magyarországi politikusokhoz intézett felkérése, hogy ne járjanak Bukarestbe panaszkodni. A legrátermettebb szónokok sem szokták naponta ennyire fején találni a szöget, érdemes hát mélyrehatóbban foglalkozni ezzel a jelenséggel.
Tényleg: mi képezi a bukaresti panaszfal vonzerejét? Milyen anyagi vagy erkölcsi haszna származik a Magyar Szocialista Pártnak abból, hogy miniszterelnök-jelöltje tősgyökeres kolozsvár-napocás román nyelven behízelegte magát a hatalomba beláthatatlan időkre visszatelepedett román szocialisták lelkivilágába? Ha ki sem mondják hangosan, Adrian Năstase és társasága fülig érő mosolyából úgyis sejtettük volna, hogy a román–magyar szocialista találkozón a Fidesz-kormányzatot szapulták, a jelenlegi „áldatlan” magyarországi helyzetre panaszkodtak és megígérték, hogy ha ők is újra visszatérnek a kormányrúdhoz, a magyar–román viszony kerékvágását a szocialista internacionálé keretében közösen (együtt-împreună) mélyítik egyirányú kátyúvá, a korábbi közös műalkotás, az alapszerződés szellemében.
A román tárgyalópartner természetesen a világ minden szavazatát az MSZP-nek kívánná, csakhogy ez az ellenszolgáltatás roppant áttételesen működik. A magyar választók közül aránylag kevesekben erősödik a szocialisták bölcsességébe vetett hit attól a tudattól, hogy legkedveltebb pártjuk újra belopta magát a román testvérpárt szívébe. Kún Béla óta ez olyan gyakran megtörtént, hogy már nem is számít kiemelkedő fegyverténynek. Az pedig egyenesen valószínűtlen, hogy ilyen húzással újabb szavazókat toboroz az MSZP. Azok az anyaországiak, akik az erdélyi magyaroktól egyetlen fillért is sajnálnak, már rég a baloldal táborában vannak.
A Szabad Demokraták Szövetsége is beletercel időnként ebbe a kórusba. Van egy ideológusa (ördög és pokol: ez is kolozsvári származású!), aki azzal a sirámmal borult a bukaresti siralomfal tövéhez, hogy ha sajtószabadságot akar látni, Romániába siet. Egy másiknak az a zseniális ötlete támadt, hogy a státusigazolvány helyett biztosítani kell az erdélyi magyarok hozzáférhetőségét a magyarországi kereskedelmi tévék műsorához. Hadd butuljanak, és főleg veszítsenek nemzeti azonosságtudatukból! A román hatalom – a mindenkori, nem csak a jelenlegi – az ilyen igyekezet láttán is fohászkodni kezd: bárcsak sikerülne a magyarországi balliberós hatalom restaurációja. Nehezen számszerűsíthető, hogy a román nemzetvallási misék hány magyarországi szavazópolgár eszére és szívére hatnak, annyi azonban holtbiztosan kiszámítható, hogy annak a pártnak, amely vissza akar jutni a hatalomba, semmi sem drága. Ha bárhol, bárki előtt ócsárolni lehet a politikai ellenfelet, az alkalmat meg fogja ragadni. Ha néhány száz szavazó bedől annak a mesének, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal jobb, ha helyzetünket úgymond nem bolygatják, ha érdekünkben egyáltalán nem vagy csak nagyon „tapintatosan”, szüntelenül a másik fél érzékenységére figyelve állnak ki, akkor a bukaresti siralomfal felkeresésének útiköltségei megtérülnek.
Ám nemcsak magyarországi pártaktivisták, hanem erdélyinek mondott magyarok (vagy magyaroknak mondott erdélyiek) is szoktak panaszkodni a jelenlegi magyar kormányra. Ezeknek kiemelt témája szintén a státustörvény, de szívesen beleakadnak a Trianon-emlékműbe is. Megnevezésükre nem vállalkozunk, ugyanis nagy szolgálatot tennénk nekik. Elismervényt állítanánk ki arról, hogy ügyködésükkel ártanak nekünk, s ezt megbízóiknak elszámolási igazolványként mutatnák be sikerdíj vagy soron következő kitüntetés reményében. Márpedig ezeket a bedolgozókat amúgy is túlfizetik. ők, akik a magyarországi sajtószabadság hiányára panaszkodnak, a legkedveltebb, legpénzesebb – legpénzeltebb – sajtóorgánumokban közölnek, soha egyetlen sorral sem fordulnak olyan lapokhoz, amelyeket éppen a véleményszabadság betartása miatt egyre inkább kirekesztenek a pályáról a régi-új sajtómágnások.
Ha a romániai bedolgozók honoráriumát is számításba vesszük, a bukaresti siralomfalhoz való zarándoklás elég sokba kerülhet. Többe, mint amennyi magyarországi szavazatot lehet vele nyerni. És mégis bőven akad forint ilyesmire. Valami távlati célnak is kell tehát léteznie. Valami nagyon bosszanthatja a magyarországi balliberálisokat a határon túli magyarok viselkedésében, amit szeretnének közömbösíteni. Ez nem lehet egyéb, mint a szorongatott kisebbségi helyzetben kialakult erősebb nemzettudat, amelyből az anyaországi közvélemény el nem globalizált része ösztönzést merít ahhoz, hogy a nemzeti értékeket céltudatosabban képviselő pártokhoz vonzódjanak.
Így már érthető. A kiadás-bevétel összegzésekor kijön a siralomfal látogatóinak a számítása. Egyetlen dolog marad megmagyarázhatatlan. Hogyan képesek piacon maradni – sőt virulni – olyan romániai magyar sajtókiadványok, amelyekben hangot kaphat a magyar kormány gyalázása a nemzettudat erősítéséért tett intézkedései miatt? Tíz évvel ezelőtt egy jó nevű lapot olvasóközönsége bojkottal fenyegetett azért, mert az egykori bérszónokkal, Hajdú Győzővel interjúsorozatot kezdett közölni. Az MSZP és az SZDSZ erdélyi bedolgozói most sokkal nagyobb kárt okozhatnak, az újságolvasó és a rádióhallgató mégsem válaszol kellő eréllyel.
Súlyos álomkórba eshetett az erdélyi magyarság. Talán éppen a rafinált médiafertőzéstől.
*
Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje az amerikai terrorakciót követően azzal az enyhén nemzetietlen javaslattal állt elő, hogy Magyarország semmi esetre se pályázza meg a 2012-es olimpiai játékok megrendezését, inkább támogassa ebben New Yorkot. A magyarországi kormánykörökben és a sajtóban rögtön megindult a spekuláció: a politikus vajon milyen megfontolásból állt elő az ötlettel, milyen köröknek a szószólója?