Kutyavásár
Erdélyi Napló, 2001. július 24., XI. évfolyam, 30. (513.) szám
Akárki akármit mondjon, üzleti érzékkel megáldott nép a szerb. Milosevicset már másodszor adták el jó pénzért. Előbb tisztaszoba-fogságra ítélték, és nyújtották a markukat, aztán kiadták Hágának az újabb segély reményében.
Bezzeg 1989-ben a romániai forradalom emanációi nem gondoltak arra, hogy Ceauşescut el is lehetne adni. Gondolkozás nélkül lepuffantották. Ők „dolgoztak, és nem gondolkoztak”. Vagy „nem adták el az országot”, amelynek szerves részét képezte az egykori diktátor is.
Bár meglehet, hogy kezdetben Iliescuék is kidolgoztak valamilyen merkantilista elképzelést Ceauşescu értékesítéséről. Nincs kizárva, hogy ezért találták ki a román forradalom több mint 65 ezer áldozatát. Aztán valamiért meggondolhatták magukat. Közbejött a baleset a nyugati sajtótudósítók lezuhant repülőjével, akik ellentmondásos dokumentumokat vittek volna magukkal. A hírek később amúgy is kiszivárogtak a géppuska-szimulátorokról és egyéb álforradalmi jelenségekről, úgyhogy nehezen lehetett volna minden gazemberséget az előző vezető garnitúra nyakába varrni.
Később is lett volna alkalom román diktátor-kiárusításra, de ezt Constantinescu bliccelte el. Csak „felvilágosult” önkényúr volt készleten, és a marosvásárhelyi meg a bukaresti bányászjárások korántsem jártak annyi áldozattal, mint a jugoszláviai vérengzés, de a háborús bűnökért a felelősséget patikamérlegen is ki lehet mérni.
Talán attól tartottak, hogy Hága nem foglalkozott volna az ezredvég romániai eseményeivel, mondván, hogy nem is volt háború, a hadsereget nem vetették be határon kívüli atrocitásokra stb. De ha így vesszük, Milosevics sem lépte túl felségterülete határát, ő sem szigorúan értelmezett háborús bűnös, hanem csak polgárháborús bűnös. És mégis fizetnek érte.
Mivel országunknak is oly nagy szüksége van nyugati segélyre (még nem épült elég luxusvilla és dzsip-garázs), nem ártana megpróbálni, hogy diplomáciai háborús bűnökért vajon nem lehetne-e kicsikarni némi dollárt?! A magyar státustörvény ellen kavart műbotránnyal ilyen szempontból is kísérletezni lehetne. Nemcsak államelnök, miniszterelnök, külügyminiszter, kormánypárti politikusi gárda, hanem ellenzéki pártvezérek is luxushűvösre vonulnának, de politikusból maradna elég tartalék. Abból sohasem fogynánk ki.
Igazságtalanságot követnénk el, ha csak a romániai vezérfigurák hasznosításában megmutatkozott lazaságokkal példálóznánk. Egy szomszédos és baráti országban is elszalasztották az alkalmat, amikor az 1956-os forradalmat követő politikai gyilkosságok felelőseit nem szolgáltatták ki Hágának. A főbűnös akkor már a végét járta, de hivatalsegédei jó egészségnek örvendtek, sőt hivatali immunrendszerük megerősödött... Meg aztán ott van a keletnémet, a csehszlovák, a lengyel, a bolgár példa. ők sem kaptak egy fityinget sem diktátoraikért.
A tévedés veszélye nélkül állíthatjuk tehát, hogy a szerbek a térség legszemfülesebb diktátorkereskedői. No, most már kezdenek felzárkózni a horvátok is. Bár fennáll annak a veszélye, hogy hoppon maradnak. Bepakolják háborús bűnöseiket, de a kasszánál azt a választ kapják: egyszer volt Budán kutyavásár.
Bezzeg 1989-ben a romániai forradalom emanációi nem gondoltak arra, hogy Ceauşescut el is lehetne adni. Gondolkozás nélkül lepuffantották. Ők „dolgoztak, és nem gondolkoztak”. Vagy „nem adták el az országot”, amelynek szerves részét képezte az egykori diktátor is.
Bár meglehet, hogy kezdetben Iliescuék is kidolgoztak valamilyen merkantilista elképzelést Ceauşescu értékesítéséről. Nincs kizárva, hogy ezért találták ki a román forradalom több mint 65 ezer áldozatát. Aztán valamiért meggondolhatták magukat. Közbejött a baleset a nyugati sajtótudósítók lezuhant repülőjével, akik ellentmondásos dokumentumokat vittek volna magukkal. A hírek később amúgy is kiszivárogtak a géppuska-szimulátorokról és egyéb álforradalmi jelenségekről, úgyhogy nehezen lehetett volna minden gazemberséget az előző vezető garnitúra nyakába varrni.
Később is lett volna alkalom román diktátor-kiárusításra, de ezt Constantinescu bliccelte el. Csak „felvilágosult” önkényúr volt készleten, és a marosvásárhelyi meg a bukaresti bányászjárások korántsem jártak annyi áldozattal, mint a jugoszláviai vérengzés, de a háborús bűnökért a felelősséget patikamérlegen is ki lehet mérni.
Talán attól tartottak, hogy Hága nem foglalkozott volna az ezredvég romániai eseményeivel, mondván, hogy nem is volt háború, a hadsereget nem vetették be határon kívüli atrocitásokra stb. De ha így vesszük, Milosevics sem lépte túl felségterülete határát, ő sem szigorúan értelmezett háborús bűnös, hanem csak polgárháborús bűnös. És mégis fizetnek érte.
Mivel országunknak is oly nagy szüksége van nyugati segélyre (még nem épült elég luxusvilla és dzsip-garázs), nem ártana megpróbálni, hogy diplomáciai háborús bűnökért vajon nem lehetne-e kicsikarni némi dollárt?! A magyar státustörvény ellen kavart műbotránnyal ilyen szempontból is kísérletezni lehetne. Nemcsak államelnök, miniszterelnök, külügyminiszter, kormánypárti politikusi gárda, hanem ellenzéki pártvezérek is luxushűvösre vonulnának, de politikusból maradna elég tartalék. Abból sohasem fogynánk ki.
Igazságtalanságot követnénk el, ha csak a romániai vezérfigurák hasznosításában megmutatkozott lazaságokkal példálóznánk. Egy szomszédos és baráti országban is elszalasztották az alkalmat, amikor az 1956-os forradalmat követő politikai gyilkosságok felelőseit nem szolgáltatták ki Hágának. A főbűnös akkor már a végét járta, de hivatalsegédei jó egészségnek örvendtek, sőt hivatali immunrendszerük megerősödött... Meg aztán ott van a keletnémet, a csehszlovák, a lengyel, a bolgár példa. ők sem kaptak egy fityinget sem diktátoraikért.
A tévedés veszélye nélkül állíthatjuk tehát, hogy a szerbek a térség legszemfülesebb diktátorkereskedői. No, most már kezdenek felzárkózni a horvátok is. Bár fennáll annak a veszélye, hogy hoppon maradnak. Bepakolják háborús bűnöseiket, de a kasszánál azt a választ kapják: egyszer volt Budán kutyavásár.