Túlhajtóvadászat


Hajlandók lennénk bármilyen elképzelt és elképzelhető alávalóságot elhinni a Magyarok Világszövetségének jelenlegi vezetőségéről, egy feltétellel: ha engedték volna tevékenykedni. Ha nem is a szokásos száz nap, hanem legalább a szűkös egy hónapi türelmi időt megadták volna neki. De egyetlen órát sem kapott. Így csak azt tudjuk tényként elfogadni, amit láttunk és hallottunk: a megválasztása pillanatától bojkottált, zaklatott, kitagadott, szüntelenül hergelt MVSZ-vezetőség sarokba szorított áldozatként néha kétségbeesetten, nem a legjobb eszközökkel védekezett, esetenként oda is karmolt, ahova nem kellett volna.
A kíméletlen hajtóvadászattal a politikai és anyagi érdekellenfelek bármit bebizonyíthattak, csak éppen a Patrubány-gárda rátermettségének, szervezőkészségének, céltudatosságának a hiányát nem. Túllőttek a célon. Ha normális körülmények között is válságba jutott volna a világszövetség, most széles mosollyal moshatnák kezüket: rajtuk nem múlott, ők nem voltak semmi rossznak az elrontói. Így azonban az ellendrukkerek is legalább olyan kényelmetlen helyzetbe kerültek, mint az általuk lejáratott MVSZ-vezetők.
Ellenkampányukban többek között azt is úton-útfélen hangoztatták, hogy Patrubány Miklós nem való ilyen fontos tisztségbe, mert labilis. Állítólag korlátozott ideig – két-három hétig – felfokozott tevékenységi kényszer hajtja, majd fél évre magába roskad, és ilyenkor remetemódra kivonul a közéletből. Aki az MVSZ élén az elmúlt év stresszét összecsuklás nélkül elviselte, arra egyáltalán nem talál ez a diagnózis, tehát az állítás hazugságtartalmához nem fér kétség.
A tavalyi választás eredményhirdetését lélegzetvételnyi szünet nélkül követő zaklatással az ellendrukkerek saját pozíciójukra nézve is veszélyes precedenst teremtettek. Ha ez a gyakorlat elterjed, hasonló eszközökkel más, szintén demokratikusan megválasztott vezetőséget is lebéklyózhat a szavazási eredménnyel elégedetlen ellenzék. Ezt bárki beláthatja, és ha mégis azonnal beindult az új MVSZ-vezetőséget felmorzsoló gépezet, annak súlyos okai lehettek.
Ezúttal csak egyet vegyünk szemügyre: az Erdélyből indított ellenviharét.
Az RMDSZ-vezetőség sohasem aggódott különösebben a Magyarok Világszövetségének a jövőjéért, tehát ezúttal is távolságtartó közömbösséggel figyelhette volna a dolgok alakulását. De amint az MVSZ súlypontja Erdélybe tevődött át, az RMDSZ-hivatalosságok személyeskedő támadásoktól sem mentes ellenkampányba kezdtek, ami abban csúcsosodott ki, hogy Markó Béla kijelentette: a Világszövetség Erdélyi Társasága nem az ő szervezete. A magyarországi sajtóhoz széles csatornákon jutott el a tájékoztatás, hogy Patrubány és holdudvara az RMDSZ vezetőségéből kisodródott belső ellenzék, tehát az új választás nyomán nem várható megfelelő együttműködés az erdélyi magyarság jogszerű – helyesebben: alapszabályszerű – képviselői és az MVSZ között. Ez súlyos érvnek tűnik azok számára, akik még mindig képtelenek alternatívákban gondolkozni. Mi rossz lenne abban, ha az anyaország határain kívül élő magyarságnak választási lehetősége volna? Ha egyik szervezetének nincs módja vagy ideje – mert például a napi politizálás minden erejét leköti – a polgárok sajátos gondjaival foglalkozni, kopogni lehetne egy másik szervezet ajtaján. Pláne egy olyan szervezetén, amelynek a nyugati magyarsággal is kapcsolatai vannak.
Ez a választási lehetőség nem terjedne ki a választási kampányra. Egy világszövetség nem törekedhetne önkormányzati vagy parlamenti képviselői helyekre – nem fecsérelheti idejét olyan apró, helyi ügyekre, hogy hány útkereszteződéshez gyártson a polgármester csemetéjének a kft.-je különleges szemaforokat óvodáskorú gépkocsivezetők számára (lásd Kolozsvár legújabb „díszeit”). Ellenben gondoskodhatna például a kisebbségi kataszter összeállításáról. A státustörvény elfogadásának küszöbén összmagyar érdekké lép elő ez a probléma, ugyanis a latolgatási szempontoknak már nemcsak arra kell kiterjedniük, hogy kik szavazhassanak egy agyonszabotált, de esetleg mégis megszervezésre kerülő belső választáskor, hanem arra is, hogy személy szerint kiket tartsanak nemzettársuknak a magyarok. A nyugati magyarok is, mert számukra sem közömbös, hogy kikkel azonosulnak. Olyanokkal-e, akik népcsoportjuktól elzártan nem tanulhattak magyarul, vagy olyanokkal is, akik tudtak, de bizonyos időszakban nem akartak megmukkanni anyanyelvükön. Gyakorlati szempontból közelítve a kérdést: előfordulhatna, hogy egy erős világszövetség helyi szervezetei bocsáthatnák ki az ajánlásokat a külhoni magyar igazolványhoz.
Sajnálatos, de megtörténhetne, hogy összmagyar érdeket szem előtt tartva egyes RMDSZ-kedvencek nem kaphatnának státusigazolványt. Például olyanok, akik a Bolyai-egyetem visszaállításának feleslegességét bizonygatták publicisztikai, tudományos és politikai eszközökkel. Nem kellene őket különösebben félteni, mert vagy már suttyomban kijárták maguknak a kettős állampolgárságot, vagy leszármazottaikon keresztül bebiztosították hátországukat, de egy sikertelen felvételi a magyar nemzetbe zsenáns volna a hivatásos kisebbségvédők számára.
Meg aztán az utóbbi 11 év tapasztalata azt bizonyítja, hogy nem mindig azért zörög a román sajtó harasztja, mert valakik ellenségesen rezegtetik. Most például egyes bukaresti „elemzők” azt állítják, hogy az RMDSZ azért támogatja teljes mellbedobással a státustörvényt, mert az ajánlások kibocsátásával tekintélyes választási tőkét biztosít magának, ugyanakkor néhány hű emberét jól fizető állásokkal jutalmazhatja a létesítendő nyilvántartó irodákban. Sejtjük, honnan származnak bizonyos sajtóértesülések. Működnek a belföldi „monitorizálók”. De nem is kell kémelhárítási tudomány annak felbecsüléséhez, hogy mit meg nem tesz az RMDSZ-vezetőség egy kis választási extraprofitért vagy jobb közhivatalok elfoglalásáért, úgyhogy egy ilyen lehetőség veszélyeztetésétől tényleg kétségbe eshettek azok, akik szervezeti monopolhelyzetükből fikarcnyit sem akarnak átengedni. Így érthető az új MVSZ-vezetőség elleni pánikszerű ostrom, amelyet aztán más régióbeli érdekek annyira fölerősítettek, hogy végül a magyar kormány is kegyelemdöfésre szánta rá magát.
Ettől azonban a történetnek nincs vége. Ahogy a VET nem a Markó Béla szervezete, ugyanúgy az MVSZ sem a mindenkori magyar kormányé. A nyugati magyarságnak is beleszólása van abba, hogy ez a különös történelmű főnixmadár hányszor és miként éledjen fel hamvaiból.
Az MVSZ mostani válságában az a legkülönösebb, hogy a magyarországi baloldali ellenzék milyen mélyen hallgat. Egyébként minden törvénytervezetet, határozatot vagy puszta szándékot azonnali felhördülés követ, az MVSZ elleni intézkedés visszhangtalan maradt. Pedig elvártuk volna, hogy amint a kormány kihagyja a költségvetésből az MVSZ-t, az MSZP és az SZDSZ azonnal tiltakozik, ellenszavaz, kivonul a parlamenti ülésről stb. Vagy ha nem, akkor nyíltszíni tapssal üdvözli az Orbán–Torgyán polgár kormányt – ahogyan előszeretettel nevezi –, hogy végre egyszer kétharmados többség elismerését kiváltó módon járt el.
Hasonló reagálást vártunk volna az RMDSZ-vezetőség részéről, amikor Tőkés László nem vállalta tovább a tiszteletbeli elnökséget a politikai hibákat halmozó jelenlegi MVSZ-vezetőség mellett. Hozzászoktunk ugye, hogy Tőkés bármit vagy bárminek az ellenkezőjét állítja, azonnal magasra csapnak a tiltakozás hullámai. Most a természetes az lett volna, ha az RMDSZ vezérkara csak azért is az MVSZ mellé áll, politikai döntéseit elismeri, vezetőit beválasztja az SZKT-ba, az Operatív Tanácsba, ellátja zsebpénzzel stb.
Ja, pardon. Ez egyet jelentene a következetességgel, amiről a politikusoknak az a véleményük, hogy az ökör tulajdonsága. Ám akkor a pártok és más érdekvédő szervezetek által kidolgozott programok és politikai irányvonalak megvalósítását kitől várjuk el? Szintén az igavonóktól?