Nyomormérő műszer


Úgy tűnik, Borbély László (képünkön)kapta a pártfeladatot, hogy a státustörvényt védelmezze a román médiában. A választás nem rossz. Borbély nem vállalt főszerepet a kettős vagy külhoni állampolgárság elleni szavalókórusban, a határon kívüli magyaroknak nyújtandó kedvezmények kérdéskörében nem járatta le magát az erdélyi magyarság előtt. Másrészt a legellenségesebb vitaközegben is képes megőrizni nyugalmát, jól felépített érvrendszeréből a legvadabb szóhadarás, gesztikulálás, fenyegetőzés sem mozdítja ki. A gyengébb idegzetűek eltakarták a szemüket, amikor az Antena 1 arénájában a vérszomjasságáról hírhedt hózentrógeres ceremóniamester rászabadított két hiénát, de hamarosan a kocka fordultának lehettünk tanúi. Ilyen higgadtan, derűsen talán csak Borbély László tudta feltenni a kérdést: mi a rossz abban, ha Romániában két és fél millió magyar lesz? A fényűzést köztudomásúan kedvelő, ezért népszerűségét minden eszközzel gyarapító külügyminiszternek is úgy magyarázza tévévitákon a státustörvényt, hogy az nem hivatkozhat tolmácshibára.
Hadd dicsérjük meg Marius Tuca „moderátort” is. Tréfán kívül, azon a vitán kivételesen mellénk állt. Igaz, csak egyetlen kérdésben, és abban sem önzetlenül. A nagy-romániás vitapartner azt találta mondani, hogy a magyar állam erkölcstelenséget művel, amikor a magyar nemzetiségű román állampolgárokat anyagilag segíti, holott azok gazdasági helyzete jobb, mint román sorstársaiké. Tuca a tőle megszokott türelmetlenséggel kérte számon az állítás számszerűsíthető bizonyítékát, és méltatlankodása csak fokozódott, amikor azt hallotta, hogy a különös vélemény alapját a Hargita és Kovászna megyei települések gondozottabb külseje szolgáltatja. A műsorvezető ebben az ügyben nem is hagyta szóhoz jutni Borbélyt, igyekezett elhallgattatni NRP-s vendégét, mielőtt a néző eljutna a következtetésig, hogy a szorgalom és az anyagi jólét jelei nem mindig esnek egybe.
De ezzel a tézissel, hogy a romániai magyarok jobban élnek, mint szegény román sorstársaik, még holtbiztosan találkozni fogunk. Ugyanis a Nagy-Románia Pártban magától nem zörög a haraszt: a kemény vitára felkészített küldöttnek bizonyára beprogramozták ezt a diverziós léggömböt, amely ez alkalommal Tuca nemzeti önérzetességén kipukkadt, de a többségi nemzet hergelésére máskor alkalmazható. A módszer nem új keletű. Amikor az élelmiszerüzletek előtt a hosszú sorok kígyóztak, az elődpárt ügynökei azt sulykolták az agyakba, hogy azért nincs elég ennivaló, mert a magyarok eleszik előlük. A diktatúrában az ilyen tömeguszítás ellen semmit sem lehetett tenni. De most legalább ezen a téren változott a helyzet. Úgy, ahogy Borbély László a külhoni románoknak nyújtott kedvezményekből alaposan felkészülve hárítja a státustörvény elleni támadásokat, a fene nagy jómódunk híresztelése ellen is tenni lehet valamit.
A nevetséges, de bizonyos mélyrétegekben hatásos állítást megfogalmazó párt főtitkára, aki egyben Kolozsvár polgármestere, most helyi népszámlálásra készül. Sugalmazni kellene, hogy a kérdőívek öleljék fel az anyagiakra vonatkozó adatokat is. Vagy ha a népszámlálás dugába dől, mérjék fel egyszerűbb eszközökkel a különböző nemzetiségűek anyagi helyzetét. Például készítsenek kimutatást arról, hogy az utóbbi évtizedben hány román nemzetiségű román állampolgár épített kacsalábon forgó villát Kolozsváron, a szomszédos Bükkben vagy a Hideg- és Meleg-Szamos völgyeiben. A más nemzetiségűek részarányára nem is kellene rovatot nyitni, mert a tizedesvessző utáni két nullával kezdődő szám a statisztikában nem oszt és nem szoroz. Az ellentétes póluson is felmérést kellene végezni arról, hogy milyen nemzetiségű polgárok érték el nagyobb számban a legmélyebb nyomor szintjét. A koldusok és az ablakmosó suhancok között nem érdemes kutatgatni. Ott maffiatörvények uralkodnak: aki nem a „munka” nyelvén „dolgozik”, azt a kapualjban posztoló „káderes” menten kiszűri. Kivételnek tűnik a kolozsvári Szent Mihály-templom bejáratánál standoló kéregető, de figyeljünk csak! Így esdekel: adjanak nekem is… A tükörfordításból kitűnik, hogy az illető csak annyira készült magyar nyelvből, amennyi elegendő a magyar templom előtti kedvezményes jogálláshoz.
Viszont van egy hely – legalábbis Kolozsváron –, ahol a szegénység nemzetiségi megoszlása pontosan kimutatható. Sétáljunk végig szombat délelőtt a szamosfalvi vasúti felüljárótól balra eső utcákon, és figyeljünk a molyette pulóvereket, megráncosodott cipőket, kopott evőeszközöket stb. kínáló emberek beszélgetéseire. Főleg egymással társalognak, mert a vevő egyre ritkább. Ha Funar itt tartana népszámlálást, kiderülne, hogy Kolozsvár ószerező lakossága 90 százalékban magyar. Még… Mert nemsokára teljesen eltűnik az ószer. A sok nyomorúságos kacatot nem érdemes kicipelni, az értékesebb dolgok pedig már rég elfogytak. Az utóbbi hónapokban az árusok serege is jócskán megcsappant. A fizető szakaszon a „márkás” farmereket és más „divatárut” forgalmazó vállalkozók kedvükre terpeszkedhetnek.
Déltájban, amikor a fáradtságtól és éhségtől szédelgő emberek reményt vesztve megindulnak hazafelé, és a kérlelhetetlen piactörvények szerint értéktelennek bizonyult terhükkel átbaktatnak a vágányokon, az érkező vagy induló vonatok terepismerő mozdonyvezetői végigszirénázzák az állomás és a szamosfalvi felüljáró közötti vonalszakaszt.
Csodával határos, hogy szombatonként nem történik tömeges tragédia. De nem ez az egyetlen csodálni való jelenség ebben az országban.