Nits Árpád

Politikai színvakok vegyes kórusa kánonban zengi ellenvetéseit a határon kívüli magyarok anyaországi jogállásának készülő törvénye ellen. Azok, akik mindössze három színt ismernek a világon, a Magyarországgal szomszédos nemzetállamok felépítésének utolsó fázisát látják veszélyben, a vörös szín kedvelői pedig a magyarországi lakosságot féltik az újabb kiadásoktól.
Ha nyomorunkon felülemelkedve, a világegyetem távoli pontjáról figyelnénk az eseményeket, azt mondhatnánk, hogy a román politikacsinálók aggályoskodását meg lehet érteni. Évszázados alapvető céljukat kellene elvetniük vagy átfogalmazniuk, ha zokszó nélkül fogadnának bármely olyan intézkedést, amely a Trianonnal bekebelezett nemzeti kisebbségek asszimilációját akadályozná. Ez egyet jelentene a több nemzedéken átörökített, különleges történelmi tudatra alapozott nacionalista nevelés feladásával, és mindazzal, ami vele járna: a nemzetállami törekvésekre hangolt sajtó támadásával, népszerűség-zuhanással, politikai süllyesztővel stb. Ilyen a politikai képlet, mert ilyennek alakították király- és köztársaságpártiak, demokraták és diktátorok, politikai és civil szerveződések. A jelenlegi kormánypárt akadékoskodása független politikai színezetétől, látszólag kisebbségbarátságosabb kormányzat is ugyanígy viselkedne. Ne feledjük, Mircea Geoana külügyminiszter, aki megütötte a hangvillát a státustörvény elleni kórushoz, az előző, demokratikusabbnak tartott kormányzat washingtoni nagykövete volt.
Az ellenállás körülbelül akkora, mint a magyar nyelvű egyetemi oktatás tekintetében, hiszen a fiatalság teljes körű önmegvalósításának lehetősége éppúgy az önfeladás ellenében hatna, mint a magyar nemzetiséget bizonyító igazolvánnyal járó kedvezmény.
Külső megfigyelőkként is elgondolkoznánk persze a heves ellenálláson, amellyel a különleges anyaországi jogállás törvénytervezetét fogadták a környező országokban, főként Bukarestben. Nehezményezik például, hogy a kedvezmények elnyeréséért a polgárnak magyarnak kell magát vallania. Elfelejtik, hogy a királyi hűségeskü divatjának korában a polgárnak románnak kellett magát vallania ahhoz, hogy hivatalában maradhasson, vagy át kellett iratkoznia az ortodox templom nyilvántartásába, hogy földet kaphasson a földesúr felparcellázott birtokából. De hát a kettős mérce alkalmazásának nem először lehetünk tanúi, ezen ne múljon megértésünk: a nemzeti kisebbségek fölött atyáskodó mindenkori hatalomnak szüksége van háborgásra, amikor vélt felségterületét veszélyben érzi.
Még azt is megértenénk, hogy a kisantant felújítását fontolgatják. Igaz, nem katonailag, hanem csak az elvi ellenszegülés kedvéért. Vajon ezúttal bevonják Ukrajnát is? Azzal a bukovinai románok érdekeit veszélyeztetnék, bár ez sem lenne egyedülálló a történelemben. Amikor a hazai kisebbségeket akarták szorongatni, gondolkodás nélkül elárulták határon túli véreiket.
Világűrbeli megfigyelőállomásunkról annál értetlenebbül szemlélnénk a tudósítói hálózat révén Erdélybe is begyűrűző Népszabadság-propaganda ellentmondásosságát. 1998-ban a kettős állampolgárságú és kétes nemzetiségű személyek üvöltöztek a leghangosabban az állampolgársági kettősség ötlete ellen (természetesen egyes RMDSZ-aktivisták mellett). Aztán kárörvendeztek, hogy a hatalomra került Fidesz nem karolta fel a kettős állampolgárság kiterjesztését, és ahelyett valami vigaszdíjat kínált nekünk, most pedig a Szabad Nép jogutódjai ezt a pótlékot is megsokallták, és „beláthatatlan” következményeire irányítanák a közfigyelmet. Hetet-havat összehordanak, többek között a magyarországi közhangulat romlásáról kárognak, amely úgymond még inkább elfordul a határon kívül rekedt magyaroktól, mert a kormány az adófizetők zsebébe nyúl kedvezményeink kielégítéséért.
Kirohanásaikban a Határon Túli Magyarok Hivatalába is belekötnek, mert az szerintük túl sokba kerül. Most ilyen szempontból nem lehet belemarni a Magyarok Világszövetségébe, hát előveszik a HTMH költségvetési fogyasztását. Négy évvel ezelőtt, amikor még az MSZP–SZDSZ-kormány hivatala volt, a HTMH egyik vezető beosztású munkatársa szűkebb körben elmondta, hogy a magyarországi adófizetők pénzéből évente 650 forintot költenek a határon túli magyarokra – és ebben benne voltak a hivatal kiadásai is. A Fidesz-kormányzat bőkezűbb, tegyük fel, hogy a határon túliakra fordított kiadások egy adófizetőre számítva elérték az évi 1650 forintot. Ez kavarná fel a magyarországi közhangulatot?
Két eset lehetséges: a Nép- és másféle Szabadság-propagandisták vagy olyan közegben forognak, amelyben 1 fillért is sokallnak a nemzeti szolidaritástól, vagy ők maguk tüzelik ellenünk a magyarországi adófizetőket.
Céljuk fényévnyi távolságból is láthatóan kilóg, mint a lóláb: unalomig ismételgetik, hogy a státustörvény az Orbán–Torgyán- kormány műve. Orbán–Torgyán? Hol van már a tavalyi hó, mikor volt legutóbb Torgyánnak ideje a pártszakadáson kívül mással is foglalkozni? Neve csak a címkézés kedvéért ugrik be, előhangként egy olyan választási kampányban, amelyben pártérdeken kívül semmi sem szent, az össznemzeti érdek a legkevésbé.
Jellemző, hogy a státustörvény lényegére Adrian Nastase hamarabb ráérzett, mint magyar (?) ellenzői. A román miniszterelnök állítása szerint egy ilyen törvénytől Erdélyben hirtelen hétmillió polgár vallaná magyarnak magát. Ebben van némi szónoki túlzás, mert ha mindenki elkezdene adót fizetni történelmi egyházainknak és magyarul tanulni, akkor sem lehetnénk ennyien. Talán csak ha megnyitnánk az immigráció zsilipjeit. Meg aztán mi lenne, ha a kettős állampolgárság ötlete mégis megvalósulna? A még vonzóbb lehetőségre Dobrudzsából is jönnének jelentkezők, de az egész Románia nem férne el Erdélyben… A számspekuláción túl a lényeg az, hogy a státustörvény az első mentőöv, amely a trianoni határokon kívül került magyarokat megmentheti a nemzetállami süllyesztőtől, kivételes esetekben visszatérítheti azokat, akik az utóbbi évtized elnyomorodása ellen, a puszta fizikai túlélés reményében kerestek menedéket a többségi nemzetben. Aki egy ilyen törvény ellen agitál, az az alakuló kisantant csatlósává válik.
Érthetetlen, hogy a közfigyelem miért nem fordít egyértelműen hátat ennek a nemzetellenes propagandának. Az anyaország gondoskodását mindannyian szívrepesve várjuk, mégis pénzelünk olyan újságokat, amelyek érdekeink ellen aknamunkáznak. Mi ez? Sanyargatjuk magunkat, mint 1990-ben, amikor kíváncsiságból felfuttattuk a Nagymánia Párt újságját?
Akkor úgy kell nekünk.