Talált tárgyak bűnügyi osztálya


Rajtakaptak egy kukázót, hogy a szemétből nem kenyérhéjat, papírhulladékot vagy használt ruhát, hanem ötezer dollárt termelt ki. Mit tehetett volna a szerencsés szerencsétlen, ha aznap ilyen különös volt a felhozatal? Örömében vásárolt egy lovat meg egy hazai gyártmányú népautót. Ám nemsokára megjelentek a hatóságok, és nyakatekert jogi csűrcsavarral elkobozták frissen szerzett vagyontárgyait, maradék pénzecskéjét, sőt még bűnvádi eljárást is a nyakába varrtak, mert úgymond eltulajdonította az őt meg nem illető pénzösszeget.
Állítólag a skandináv államokban nincs talált tárgyak hivatala, mert az utcán felejtett bőrönd, köztéri padon hagyott esernyő, pénztárca stb., stb. hetekig érintetlenül várja gazdáját. Csakhogy ez a szokás erkölcsi, nem pedig jogi normán alapszik, amitől mi olyan messzi vagyunk, mint a költségvetés a kereskedelmi többlettől.
Ha viszont nálunk tényleg van egy ilyen erkölcsi háttér nélküli jogszabály, miszerint nem szabad felvenni a földről az eldobott, elhullatott, elvesztett, elkallódott stb. pénzt vagy értéktárgyat, jó volna megszabni az alsó küszöbértéket. A történtek után világos, hogy a szemétben talált ötezer dollárt azonnal be kell szolgáltatni az államkasszába, mert kell dzsipekre. De vajon az adóhivatal lépcsőházában lelt ötezer lejest is azonnal prezentálni kell a kapusfülkénél? És a házvezetőnővel a szemétbe küldött, még ki sem fordított szmokingot le kell adni a képviselőházi ruhatárnál? Nehogy az ilyen irányú állampolgári túlbuzgóságot a hivatal függelemsértésként érzékelje, és emiatt verje el a port a kukázón...
Különben az is érdekes, hogy attól a bankártól, aki nem a szemétből, hanem a kisbetétesek zsebéből turkált össze ötezer dolláros tételeket, s azokból versenylovakat vásárolt, villát építtetett, biedermeier bútort rendelt (mert úgy hallotta, hogy ez a sikk), majd csődöt mondott – szóval az ilyen nagystílű kukázótól a hatóságok nem kobozzák el az őt meg nem illető vagyontárgyakat.
De az eset más kérdést is felvet. Vajon hogyan szereztek tudomást a hatóságok a dolláros kukázó szerencséjéről? Azt mondják, hogy a szomszédok jelentették fel, látva hirtelen gyarapodását. Kedves emberek lehetnek. Bizonyára ők kevesebb szerencsével kukáznak, és azért. Vagy valamilyen érdek sugallta tettüket. Esetleg olyan, amely magyarázatot szolgáltat arra a másik kérdésre, hogy vajon hogyan kerülhet ötezer dollár a szemétbe.
Van erre egy régi történet.
Még az átkosban egy építészmérnök az épülő háztömb tetején végzett terepszemléjekor észrevette, amint alant valaki sunyin körülnéz, egy karton cigarettát csúsztat a sétány díszcserjéjébe, majd továbbáll. A mérnök belépett az anyagszállító felvonóba, alászállt, a bokorból kiemelte a kartont – amiről kiderült, hogy tartalma Kent, a kor keményvalutája –, és visszament magaslesére. Kisvártatva megjelent egy milicista, olyan szektorista-féle, közömbös arccal járkált fel s alá egy ideig, még fütyörészett is, hogy zavarát leplezze, majd benyúlt a sövénybe, pontosan oda, ahol az előbb a Kent-csomag rejtőzködött. Semmi! Meghökkent. Könyökig hatolt az örökzöldbe, de akkor is semmi! Hirtelen fenyegető testtartásba egyenesedett, erőltetett menetléptekkel a főutcára sietett, ahonnan a környék egyik ismert zugárusát rángatta magával a cselekmény színhelyére. A szóváltás nem hallatszott az épülő háztömb tetejéig, de a taglejtésekből a mérnök számára világossá vált, hogy kíváncsiskodásának tárgya valójában helyhatósági kereskedelmi adó.
Felfokozott étvágyú államkasszánk most bizonyára azt is elkobozná, az építészmérnököt meg még a törvényszéken is meghurcolná, hogy miért merészelt értéktárgyat találni közterületen, és főleg miért nem hagyta a „helyén”, hogy a „jogos” tulajdonos bármikor megtalálja.