Adalékok Torgyán bűnlajstromához


Torgyán József bukásának sokan örvendeznek, és persze mindenki pártállásának megfelelő oldalról rugdossa a porba sújtott oroszlánt. Szemére vetik a jobboldali demagógiát, a menyének kinézett zsíros állást a Malévnél, a kebelbarátok maga köré gyűjtését és szájuk betömését minisztériumi pozíciókkal, alapítványi pénztárakkal, a magyar mezőgazdaság állítólagos lezüllesztését stb. stb., és végül, de nem utolsósorban, a várkastélyépítést.
Az igazsághoz és a leltárhoz tartozik, hogy számtalan alkalommal – például a hátrányos alapszerződések parlamenti vitájakor – síkra szállt a határon túli magyarság érdekeiért, számtalan kellemetlen pillanatot szerezve a proletár és a burzsoá nemzetköziség híveinek. Most azért is fut fülig sokaknak a szája, mert abban reménykednek, hátha teljesen leszoríthatják a pályáról, és akkor a parlamentben sem kell majd elviselni a jelenlétét.
Torgyán egyik legnagyobb bűnét egyes politikusok és a hozzájuk közel álló közvélemény-formálók szintén nem sietnek a fejéhez vágni. Azt, hogy pártjában kialakította az alkotmányos monarchiát, amelynek keretében a legnagyobb feszültséggel szembeni legértelmesebb ellenállás sem csökkentheti a hatalmi áramerősséget, mert a vezető érintése halálos.
A kisgazdapárt szervezeti szabályzatában – amit mellesleg tényleg alkotmánynak neveznek – úgy megoldották az elnök elmozdíthatatlanságát, hogy leváltását gyakorlatilag csak ő maga kezdeményezheti. Ha pedig előadódik az elméletileg is szinte lehetetlen helyzet, hogy alulról jövő kezdeményezésből össze kell hívni a tisztújító gyűlést, működésbe lép a biztonsági szerkezet: a mandátummal rendelkezők kétharmada valamilyen módon közvetlenül érdekelt a trónhoz ragaszkodó elnök újraválasztásában.
Ezzel kiiktatták a demokratikus játékszabályok egyik nagy előnyét, a társadalmi vezetők cserélhetőségét kudarchalmozás vagy fizikai és erkölcsi kopás esetén. Ha ez a kisgazdapártnak jó, lelke rajta, de az baj, hogy a szabadalmat mások is előszeretettel alkalmazzák. Nekünk, sajnos, nem kell messzire menni példáért. Bár az RMDSZ-nek nincs alkotmányként becézett elnökkonzerváló szabályzata, a mechanizmust jól bejáratták a legutóbbi elnökváltás óta. Kialakították az alkalmazotti, állami hivatalnoki, alapítványkuratóriumi klientúrát, amely bolond lenne, ha személyi változást akarna, hiszen azzal saját egzisztenciáját veszélyeztetné. Most a szekértábor körbekerítésének legfrissebb mozzanatát figyelhetjük meg, amikor a helyi rádióadók vezető pozícióit kaparintják meg az érdekeltek feleségei vagy sógorai számára. Hogy mikre ki nem terjed a jobb ügyekre is fordítható figyelem! Ha valami csoda be nem következik, a romániai magyarság érdekvédelme a következő évtizedekre véglegesen megoldódik, mint a kisebbségi kérdés Romániában. Modellértékűen.
A belső ellenzék sorsát lám nem csak torgyáni alkotmánnyal lehet megpecsételni. Az alapelv átvétele elég ahhoz, hogy aki szemet merészel vetni az elnöki székre, azt alkotmányos kirúgás nélkül is kigitteljék. A legutóbbi kísérlet ugye azzal végződött, hogy az ellenlábas elnökjelöltet a szavazógépezet megyei alapszervezeti vezető tisztségéből is kitúrta. De a puszta véleménykülönbség is elegendő a bűnhődésre. Erre beszédes példa a Királyhágómelléki Református Egyházkerület zilahi esete. Amióta vette magának a bátorságot, és kijelentette, hogy a szövetségi elnök egyik hűséges fegyverhordozója szerinte nem alkalmas érdekvédő és közképviselő szenátornak, ki nem esik a pártsajtó figyelmének homlokteréből. Ha ennyit foglalkoztak volna a Bolyai Egyetem helyreállításával…
De térjünk vissza Torgyán bűnlajstromához, amelyből a kárörvendezők egyebet is szívesen kifelejtenek. Azt, hogy a kisgazda elnök általános felelősségre vonást ígért, és ezzel vagy késlekedik, vagy örökre adós marad. Amikor a Szabadnépszava és az egypártrendszer egykori kialakításában történelmi szerepet játszó egyéb nagy múltú újságok addig marták a kormánykoalíció legsebezhetőbb személyiségét, hogy annak keményen vissza kellett vágnia, úgy nézett ki, hogy a balliberálisok törököt fogtak vele. A parlament bal oldala felé mutatva, Torgyán szállodákat, gyárakat, óriásbirtokokat emlegetett, amelyekkel inkább el kellene számolni, mint egy családi házzal.
Ez az elszámoltatás egy sztárügyvédnek testhezálló feladat lenne. Tudhatná, hol keresse a bizonyítékokat a világ legocsmányabb rablásainak leleplezéséhez, amelyhez a társadalom kisemmizett többsége lelkesen tapsolna. Az egykori szocialista rendszervezérek fél évszázadon keresztül elvonták a nemzeti jövedelem 25–30 százalékát a termelőktől azon a címen, hogy kell a felhalmozási alapba, többek között a szállodák, gyárak, nagyszofhozok építéséhez. Amikor rendszerük magába roskadt, az évek során felhalmozott vagyont valahogy szét kellett osztani. Nem egyformán, mert nem mindenki képes vagyonkezelésre, de annyi bizonyos, hogy a részesedéshez nem volt erkölcsi alapja annak, aki korábban a magántulajdon ellen prédikált. Sajnos az erkölcsi norma nem válik magától jogi szabállyá, de egy belevaló ügyvéd hatékonyan segíthetne az ebül szerzett jószágok eredetének tisztázásában. Az ügyészségi beadványok előkészítése helyett azonban Torgyán tovább járta a világot. Nem biztos, hogy haszontalanul, és arra sem lehet mérget venni, hogy utazásainak költségeit nem fedezik az államközi szerződésekből származó bevételek. Ezt így tartják legádázabb ellenségei, tehát nem kell készpénznek venni. De sokkal nagyobb hasznot hajtott volna országának, ha a megtollasodott pufajkások bűnügyeire veti rá magát.
Ezzel sokkal értékesebb tapasztalatokat, éppenséggel nemzetközi jogi precedenseket szolgáltatott volna a szomszédoknak, többek között nekünk is. Persze korántsem bizonyos, hogy független igazságszolgáltatási hatóságaink lelkesen felkarolták volna azokat. De legalább lenne mire hivatkozni.