Cipőtisztítók a jövőképben
Erdélyi Napló, 2001. január 16., XI. évfolyam, 3. (486.) szám
Vesszőparipává avanzsált a szolgáltatási ágazat. Boldog-boldogtalan fogadkozik (főleg választási kampányokban, de nálunk mikor nincs populizmusra alkalmas időszak?), hogy a harmadik szektorral emeli ki az ország gazdaságát a szakadékból.
Hová?
Az utópisztikus jövőkép felvázolásához hívjuk segítségül a közelmúltat. A „kicsike Párizsnak” volt egy ódon utcája, amíg le nem dózerolták, amely valamikor jobb időket ért meg, és az emlékezet életben tartott egy különös mesterséget: a közterületi cipőtisztítást. Még a ‘80-as években is látni lehetett ennek a szolgáltatási alágazatnak a művelőit, amint ládikójuk mögött üldögélve várták az ügyfeleket, akik természetesen nem tolakodtak. Abban az időben egészen más igények kielégítésére hajszolta az embereket a szükség, azt fürkészték, hol van egy reményteljesebb hús-, vaj- vagy tojássor. Az állami vállalatok csatornákat, pagodákat és egy főre eső acéltermelést kínáltak a lakosságnak, a szolgáltatási szektor cipőtisztítással kényeztette volna el a nagyérdeműt – egyiknek sem volt keletje.
A cipőtisztítók unaloműzésből és a szakmai színvonaltartás céljából egymás cipőjét sikálgatták. Mi tagadás, állandóan csillogott a lábbelijük, csakhogy ennyi nem elég a vállalkozás üzemeltetéséhez. Az sem növelte a bevételt, hogy rábeszélték a közeli borbélyműhely alkalmazottait a cipőtisztításra, aminek ellentételezése egy olajtól csillogó frizura volt. (Ez lehetett a barterkereskedelem hazai kísérleti műhelye.) Egyébként a borbélyok idejéből is kitelt. Az életszínvonal már akkor zuhanórepülésbe kezdett (csak kevesen emlékeznek rá, mert a mostani szakadékból nehéz visszatekinteni), és a kuncsaftok közül egyre többen otthon csúfították magukat ollóval és zsilettel.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy ilyen sóher ágazatot (kivétel talán csak az idegenforgalom) elkezdenek fejlesztgetni. Mivel a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a minibérből tengődők, akik a fizetésképtelen kereslet tömegalapját képezik, nem sietnének az utcára cipőt tisztíttatni vagy divatos Basescu-frizurát rendelni, az ágazat nem tudna kitörni bűvös köréből. A felduzzasztott borbélyhálózat dolgozói mind gyakrabban vennék igénybe a cipőtisztítói szolgálatot, hogy nekik is legyen kiket megfésülni. A kínálatválaszték növeléséért a körbe be lehetne vonni – mondjuk – egy fényképészt, akinek megtisztítják a cipőjét és megfésülik a haját, ellenszolgáltatásként pedig fénykép készül arról, hogy a borbélyok cipőjét cipőtisztítók kefélik az utcán, de erre sem adnának világbanki hitelt.
Még szörnyűbb, hogy az alkalmi közgazdászok az ipar szerkezetváltásával munkahely nélkül maradókat akarják a szolgáltatás felé irányítani, vagyis a vasgyártástól a cipőtisztításhoz terelnék át a belső munkanélküliséget.
Nyugaton szuperfejlett a szolgáltatóipar, alkalmazottai mégsem kényszerülnek körbeszolgáltatásra – jöhetne az ellenvetés. Úgy van. Csakhogy a fejlett világban előbb nőtték ki magukat az alapágazatok, és azok húzták maguk után a harmadik szektort. Az iparban és a mezőgazdaságban megvalósított profittal és bérrel éltetni lehetett a cipőtisztítást is – ez az egzotikus szakma éppen a kapitalista fellendülés idejéből maradt fenn Bukarestben.
A harmadik szektor nyugati fejlettsége azzal is magyarázható, hogy túlnőtte határait. A statisztikában szolgáltatásként szerepelnek olyan tevékenységek, amelyek kimondottan ipari vagy mezőgazdasági jellegűek. Vannak gyárak, amelyek felszereléseik karbantartására nem létesítenek saját műhelyt, hanem szakembert hívnak valamely szolgáltatóvállalattól. A farmok pedig nem gyűjtik a bajukat saját géppark létrehozásával, hanem az idénymunkákat bedolgozó vállalkozókkal végeztetik el. Persze ehhez a szolgáltatásfajtához is fejlett alapágazatok szükségesek, különben nincs mit kiszolgálni.
Tehát valahol egészen másutt kellene keresgélni a kiutat, amelynek megtalálására 2001-ben kevés az esély, mert kevesebb nullával bíbelődünk ugyan a dátumban, de annál többel találkozunk majd a bankjegyeken és a gazdaságpolitikában.
Hová?
Az utópisztikus jövőkép felvázolásához hívjuk segítségül a közelmúltat. A „kicsike Párizsnak” volt egy ódon utcája, amíg le nem dózerolták, amely valamikor jobb időket ért meg, és az emlékezet életben tartott egy különös mesterséget: a közterületi cipőtisztítást. Még a ‘80-as években is látni lehetett ennek a szolgáltatási alágazatnak a művelőit, amint ládikójuk mögött üldögélve várták az ügyfeleket, akik természetesen nem tolakodtak. Abban az időben egészen más igények kielégítésére hajszolta az embereket a szükség, azt fürkészték, hol van egy reményteljesebb hús-, vaj- vagy tojássor. Az állami vállalatok csatornákat, pagodákat és egy főre eső acéltermelést kínáltak a lakosságnak, a szolgáltatási szektor cipőtisztítással kényeztette volna el a nagyérdeműt – egyiknek sem volt keletje.
A cipőtisztítók unaloműzésből és a szakmai színvonaltartás céljából egymás cipőjét sikálgatták. Mi tagadás, állandóan csillogott a lábbelijük, csakhogy ennyi nem elég a vállalkozás üzemeltetéséhez. Az sem növelte a bevételt, hogy rábeszélték a közeli borbélyműhely alkalmazottait a cipőtisztításra, aminek ellentételezése egy olajtól csillogó frizura volt. (Ez lehetett a barterkereskedelem hazai kísérleti műhelye.) Egyébként a borbélyok idejéből is kitelt. Az életszínvonal már akkor zuhanórepülésbe kezdett (csak kevesen emlékeznek rá, mert a mostani szakadékból nehéz visszatekinteni), és a kuncsaftok közül egyre többen otthon csúfították magukat ollóval és zsilettel.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy ilyen sóher ágazatot (kivétel talán csak az idegenforgalom) elkezdenek fejlesztgetni. Mivel a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a minibérből tengődők, akik a fizetésképtelen kereslet tömegalapját képezik, nem sietnének az utcára cipőt tisztíttatni vagy divatos Basescu-frizurát rendelni, az ágazat nem tudna kitörni bűvös köréből. A felduzzasztott borbélyhálózat dolgozói mind gyakrabban vennék igénybe a cipőtisztítói szolgálatot, hogy nekik is legyen kiket megfésülni. A kínálatválaszték növeléséért a körbe be lehetne vonni – mondjuk – egy fényképészt, akinek megtisztítják a cipőjét és megfésülik a haját, ellenszolgáltatásként pedig fénykép készül arról, hogy a borbélyok cipőjét cipőtisztítók kefélik az utcán, de erre sem adnának világbanki hitelt.
Még szörnyűbb, hogy az alkalmi közgazdászok az ipar szerkezetváltásával munkahely nélkül maradókat akarják a szolgáltatás felé irányítani, vagyis a vasgyártástól a cipőtisztításhoz terelnék át a belső munkanélküliséget.
Nyugaton szuperfejlett a szolgáltatóipar, alkalmazottai mégsem kényszerülnek körbeszolgáltatásra – jöhetne az ellenvetés. Úgy van. Csakhogy a fejlett világban előbb nőtték ki magukat az alapágazatok, és azok húzták maguk után a harmadik szektort. Az iparban és a mezőgazdaságban megvalósított profittal és bérrel éltetni lehetett a cipőtisztítást is – ez az egzotikus szakma éppen a kapitalista fellendülés idejéből maradt fenn Bukarestben.
A harmadik szektor nyugati fejlettsége azzal is magyarázható, hogy túlnőtte határait. A statisztikában szolgáltatásként szerepelnek olyan tevékenységek, amelyek kimondottan ipari vagy mezőgazdasági jellegűek. Vannak gyárak, amelyek felszereléseik karbantartására nem létesítenek saját műhelyt, hanem szakembert hívnak valamely szolgáltatóvállalattól. A farmok pedig nem gyűjtik a bajukat saját géppark létrehozásával, hanem az idénymunkákat bedolgozó vállalkozókkal végeztetik el. Persze ehhez a szolgáltatásfajtához is fejlett alapágazatok szükségesek, különben nincs mit kiszolgálni.
Tehát valahol egészen másutt kellene keresgélni a kiutat, amelynek megtalálására 2001-ben kevés az esély, mert kevesebb nullával bíbelődünk ugyan a dátumban, de annál többel találkozunk majd a bankjegyeken és a gazdaságpolitikában.