Nits Árpád

Míg jobb körökben úgy vélik, hogy a 20. századot elvesztettük, de a jelenlegi évezredet megnyerhetjük, addig nálunk éppen fordítva van. A mi reálnak becézett politikusaink úgy „gondolják”, hogy az évszázad folyamán előfordult itt-ott némi hiányosság, de a helyzetünk nem olyan vészes, ha nem vesztünk el mindahányan. Micsoda boldogság! Ennyi elegendő egy újévi nemzetiségvezéri üzenetféle vezérmotívumához. Az utolsó évtized pedig állítólag éppenséggel nyereséges – hallhatták vagy olvashatták meghökkenve azok, akik még kíváncsiak az RMDSZ-hatalomhoz közel álló újságok, rádiók, tévék, vasalók híreire. (Aki nem érti, hogy kerül ide a vasaló, az túl fiatal, vagy elfelejtette az előző korszak egyik referenciaviccét. Móricka gyűrött egyenruháját kifogásolta a tanító elvtársnő, mire a gyerek így szabadkozott: „Tetszik tudni, édesanyám bekapcsolta a rádiót, de abban Ceauşescu elvtárs beszélt. Erre bekapcsolta a tévét, de abban is… Ezek után nem merte bekapcsolni a vasalót.”)
Egyesek számára tényleg nem telt haszontalanul az idő. Azok a körülményekhez igazodó döntések szilárd építőköveknek bizonyultak villácskák, nyaralók falában, vagy jól fogtak egy-egy pótkerék beszerzéséhez, amely adott szinten többe kerül, mint egy szériadzsip garázzsal együtt. Vannak, akik képzeletbeli vagyonnyilatkozataikban más természetű örömszerzésekről is beszámolhatnak, de azok sem segítették az erdélyi magyarság gazdasági, társadalmi, nemzeti érvényesülését vagy legalább keservesen megőrzött pozícióinak védelmét.
A magunk mögött hagyott évszázad legutolsó reálpolitikai sikere az volt, hogy néhány kivétellel újra azok kaptak parlamenti mandátumot, akiknek vezetésével évente átlag 5500 magyarul tanuló diák, vagyis 220 iskolai osztály eltűnt. Ugyancsak reálpolitikusaink sikerlistájára írható, hogy a reményteljes kormányzási időszakot a halva nemzett sziámi ikerpár (Petőfi–Schiller) utókezelésére fordították, vagy olyan odaadóan (az Adevarul szerint elegánsan) mentegették a székelyudvarhelyi gyarmatosító apácákat, hogy az Együtt–Împreuna című lapocskának az irigységtől egy időre elakadt a szava. (Nem történt helyrehozhatatlan hangszalag-károsodás, ezt a műremeket most a szocialista demokraták kormánya holtbiztosan feléleszti hamvaiból, úgyhogy lesz még egy határon túli újságunk. Úgy értve, hogy a jóérzés határain túli… Vagy értse mindenki úgy, ahogy akarja.)
A reálpolitikai sikerek halmozása a beszámolókban számunkra azt is jelenti, hogy a most elkezdett évezredet, évszázadot vagy akár csak évtizedet nem fogjuk megnyerni. Mert aki a semmit megbecsüli, az nem is érdemel annál többet.
Előreláthatólag nem is várhatunk a semminél többet. A szocialista demokrata kormány még jóformán kenyérbe sem esett, és már megkezdődött a feketeleves felszolgálása szocreálpolitikusaink számára, akik szokásukhoz híven – és valamilyen késztetésből – készséggel szürcsölik azt. Adrian Nastase azt mondta, nem vagyunk humorunknál, ha tőlük akarunk egyetemet, amikor a „mi” kormányzásunk idején tapodtat sem haladtunk ebben az ügyben. Másnap mégis aláírták az igaviselési szerződést. Állítólag azért, nehogy még rosszabb legyen. Vajon az arénába vetett áldozatnak kevésbé kellemetlen a vergődés, ha csak edzett harci kutyákat, és nem faragatlan sakálokat eresztenek a torkára?
Az elnökválasztási döntőre kitalált kisebbik rossz, amint az várható volt, tovább kísért. Maholnap arra ébredünk, hogy parlamenti frakciónk többsége megszavaz egy olyan szocialista demokrata törvényt, amely a testnevelés alól felmentett tanulók számára is kötelezővé teszi a román nyelvű tornaórát a magyar tannyelvű iskolákban, mert úgymond egy nagy-romániás oktatási törvény még ennél is előnytelenebb lehet.
A reálpolitikusi döntések kiagyalói – és apologétái – sajnos semmit sem veszíthetnek. Ők azután is találnak csemetéiknek némi ösztöndíjat valahol nyugatabbra, miután az utolsó óvodai kiscsoportot átíratták a többségi nagycsoportba. Vagy vegyünk egy másik példát. Miután teljesen lejáratják a kettős és a külhoni állampolgárság gondolatát, és szájuk a fülükig ér a Magyarok Világszövetségének kigittelési kísérletei nyomán (vajon kitől tanulták ezt az öntelt vigyort?), ők előveszik diplomata-útleveleiket, és oda repülnek, ahol az éghajlat kellemesebb, de nem olyan meleg, amilyennek a választóik kívánják nekik. Arra az esetre is bebiztosították magukat, ha újra legördülne a vasfüggöny. Miközben bugyután vagdalkoztak az állampolgársági kettősség ellen, suttyomban megszerezték a magyar személyi igazolványt, vagy idejekorán áttelepítették egyenes ági leszármazottjaikat, akiktől a legszigorúbb konzul is elfogadja majd a meghívólevelet.
Reálpolitikusaink és bértollnokaik ügyködéseit olyan kijelentésekkel teszik még szemérmetlenebbé, hogy a politikában nincs helye az érzelmeknek, az nem is igazi politikus, aki nem sorakozik fel mögéjük, az csak az egységre tör stb., stb., stb. Egyikük sem tette fel például azt az „érzelmi” kérdést, hogy vajon hogyan alakult volna a magyar tannyelvű iskolák beiskolázási arányszáma, ha a kezdeti heves gáncsoskodás helyett évekkel ezelőtt körvonalazni engedik a különleges anyaországi jogállás feltételrendszerét, amelyben előkelő helyet foglalhat el a magyar iskolázottság. Na de ne ábrándozzunk. Ismerünk olyan politikai bedolgozót, aki mindvégig román iskolába járt, hivatásból gyűlöli az RMDSZ belső ellenzékét, valamint az MVSZ-t és azok kezdeményezéseit, de a maga számára már kijárta a magyar útlevelet. Az ilyen minek törné magát az erdélyi magyarság problémáinak elv- és jogszerű, valamint igazságos rendezéséért?
Ha egy kis eszünk lenne, polgári engedetlenségi mozgalmat indítanánk az érdemtelenül bejutott szenátorok és képviselők visszahívására, valahányszor erre okot szolgáltatnak. Velük együtt buknának fegyverhordozóik is. De sajnos listákra szavaztunk, és nem személyekre, így díszpéldányaink (politikai zsargonban: díszpintyeink) akkor is képviselni fognak, ha beleszakadunk. Pedig valamikor szó volt arról, hogy képviselőink fehérben kitölthetnék lemondási nyilatkozataikat. De hol vagyunk már attól? Hol vannak azok a régi szép… illetve nem is annyira szép, de legalább ígéretes idők, amikor megválasztottjaink a kolozsvári Szent Mihály-templomban valamire felesküdtek?
És mindennek a tetejében Magyarországon a három vörös tenor már a kertek alatt énekel – a szilveszteri kabaré telitalálata szerint. Vissza akarnak jönni a hatalomba, és ebben sokan segítik őket. Többek között azok, akik uralmuk idején kaptak kettős állampolgárságot egyénileg. Ezek a tenorok és liberális szövetségeseik a siralmas romániai választások idején gátlástalanul kimutatták foguk fehérjét, amikor Iliescuék győzelméről azonnal egyik közös „remekművük”, a szégyenletes temesvári alapszerződés jutott eszükbe.
Micsoda összefogás lesz itt a fejünk fölött, ha az anyaországban is bekövetkezik a rémálom, ha a magyar választópolgárnak is csak annyi az esze, mint délkeleti szomszédjának! De ebben a kérdésben csak a jövő év elején születik döntés. Addig reménykedve kívánhatunk boldog új évet. Hátha mégis azoknak a jóslata válik be, akik szerint a következő évezredet megnyerhetjük.