Irodalom és Élet


Közvetlenül a bukovinai székelyek kitelepülése előtt, a harmincas évek végén felerősödött a román hatóságok zaklatása. Az egyik módszerük az volt, hogy az állami vallásügyi felügyelő vasárnap reggel rárontott a falu papjára, és megadta a prédikáció témáját. Például így: ma Constantin Brâncoveanuról kell beszélni a szószékről. Ez nem vicc, hanem megtörtént eset. Németh Kálmánnak, Istensegíts római katolikus papjának kellett volna imájába szőnie az egyébként tiszteletre méltó román személyiség nevét.
Németh aznap így kezdte prédikációját:
– Azt a feladatot kaptam, hogy Constantin Brâncoveanut méltassam, de én ezúttal is Isten igéjét hirdetem, egy-egy mondat végéhez azonban hozzáfűzöm Brâncoveanu nevét, hadd teljék kedve a vallásügyi felügyelőnek.
A felügyelő valóban meg volt elégedve. A mise után gratulált a papnak, hogy mennyire művelt, mert ő, aki különben jól ismeri Constantin Brâncoveanu életét és munkásságát, nem tudna húsz percig folyvást róla beszélni.
Egyébként Németh Kálmán volt az a pap, aki a bukovinai székelyeket átvezette a Kárpátokon. Egy részük Déva mellett telepedett le, mások a Vajdaságban folytatták kálváriájukat, és most Tolna megyében élnek.
És még egy adalék. Annak idején a Kárpátoktól keletre élő székelyek (vagy csángók) templomaiban magyarul folyt a misézés. Így történhetett meg, hogy a felügyelő csak a kakukktojásként beillesztett nevet értette meg. Napjainkban a nyugati betagolódásért versenyt futó, kisebbségbarátságát úton-útfélen bizonygató országban a Moldvában maradt csángók nem használhatják anyanyelvüket a templomokban.
Az anekdotát Pakó Benedek plébános mondta el író-olvasó találkozón, amelyet a Kriterion Könyvkiadó tartott Szászrégenben. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Marosvásárhelyen megrendezték a VI. Nemzetközi Könyvvásárt, és ilyenkor a Kriterion hagyományosan felkeresi környékbeli olvasóit. Böjte Lídia, a helybéli Kemény János Irodalmi Kör vezetője ezúttal Szabó Gyula igazgatót, Csigi Levente gazdasági igazgatót, Sütő Ferenc szerkesztőt, valamint a dedikáló írókat látta vendégül: Nagy Olgát, Zsók Bélát, Fodor Sándort és Király Lászlót. Az anekdota Zsók Én mindig itthon voltam című néprajzi munkájának lehetett volna illusztrációja, de az irodalompártoló plébános – aki egyébként az erdélyi magyar sajtó minden elérhető termékére előfizet és az Erdélyi Naplót nagyra tartja – ennél többet akart vele mondani. A Kriterion múltbeli tevékenysége és az istensegítsi pap prédikációja között sok a rokon vonás. 1989 előtt a kiadó a kakukktojások kiköltésének vállalása árán a magyar- és a világirodalom remekműveivel kitartóan terjesztette az anyanyelv igéjét.
A találkozón Darvas Ignác nyugalmazott tanár meleg szavakkal köszönte meg a nyolcvanéves Nagy Olgának az eddigi mintegy negyven könyvvel nyújtott olvasmányélményt, és azt kívánta, hogy meg ne álljon a következő negyven kötet elkészültéig. Hasonlóan kedves pillanatokban bővelkedett a találkozó első része is, amikor gyermekek tehettek fel kérdéseket Fodor Sándornak. Például azt, hogy hány éves Csipike és az író bácsi miért nem folytatja a mesetörténetet. A válasz: Csipikének nincs kora, és a mesét azért nem folytatja, mert jobb ilyen kérdésekre válaszolni, mint olyanra, hogy mikor hagyja már abba, mert unalmassá vált. Ezután a gyermekek a késői órára való tekintettel hazamentek, a felnőtteknek pedig Király László olvasott fel mélyebb értelmű verseiből.
A könyvvásár zárónapján a Kriterion csapatára Szovátán vártak az érdeklődők. Igaz, korántsem anynyian, mint Régenben. A véletlen úgy hozta, hogy éppen nem volt telt ház a Teleki Oktatási Központban. Geréb Éva oktatási programfelelős megnyitó szavai után a beszélgetés a könyvkiadás kulisszái mögé is elkalandozott. Amikor például Nagy Olgát újabb könyveinek sorsáról faggatták, kiderült, hogy különböző könyvkiadóknál legalább hat vár megjelenésre, de késlekednek a mecénási rábólintások. A szerző nemrégiben meg is kérdezte az egyik illetékest, hogy a támogatásokat szerzők vagy könyvek között osztják el. Mert ha a szerző neve a fontosabb kritérium, nem biztos, hogy az olvasókhoz a legjobb, legkeresettebb könyvek jutnak el.
Szovátára a Magyar Napló főszerkesztőjét és munkatársát, Oláh Jánost és Mezey Katalint is elhozta a Kriterion-csapat. A Magyar Írószövetség lapjának szerkesztői az irodalomművelők sajátos gondjairól beszéltek. A lap 1989-ben indult, hetilapnak képzelték el, hogy versenyre keljen az Élet és Irodalommal, azzal az egykor reformpárti kiadvánnyal, amely az Antall-kormány hatalomra jutása után azonnal a balosság szócsövévé vált. A próbálkozás nem sikerült, az irodalmi hetilap csődöt mondott. A Magyar Naplót magára hagyták azok, akiknek az érdekében kiállt a küzdőtérre. Ilyen volt – csak volt? – a sajtóstratégia. Az 1996-ban folyóiratként újjáalakuló Magyar Naplónak sem jósoltak hosszú életet, de a kritikus időszakon túljutott, bizonyítva a szépirodalmi kiadvány iránti igényt – ez akár válasz is lehetett arra a kérdésre, amelyet a szovátai vendéglátók tettek fel a Kriterion-csapatnak, hogy ti. jövőképükben miként szerepel a nyomtatott könyv.

A VI. könyvvásáron előre- és visszalépésről egyaránt lehetett hallani. Egyesek szerint visszalépést jelent az, hogy az idén még több könyvbarát tette vissza az asztalra mély sóhajtással a kiszemelt könyvet, miután meghallotta az árát. Mások szerint éppen ellenkezőleg, ez a jelenség a jövőbe mutat, ugyanis választások után drága(látos) politikusaink elszabadítják az inflációt, tovább csökkentik az alacsony jövedelmeket és növelik a sajátjukat stb. Egyes könyvstandosok szerint a részvét eredményének előjele mínusz, nem olyan értelemben, hogy kevesebb könyvvel tértek haza, mint amennyit kiállítottak. Ez ugyanis nem biztos. Ha vásároltak néhány könyvújdonságot a szomszédjuktól… A legtöbb kiadó számára a vásár ráfizetéssel járt, aminek bizonytalan a reklámhatásból való megtérülése. A magyarországi könyvkiadók eleve nem azzal az elképzeléssel jöttek el, hogy nagy vásárt bonyolítanak le, számukra a marosvásárhelyi rendezvény inkább bemutató. Egyébként érdekes, hogy a közismerten drága magyarországi könyveknél akadtak drágább hazai forgalmazásúak. A budapesti Aranyhal Könyvkiadó Öveges József-sorozata például saját standján 50 százalékkal olcsóbban volt kapható, mint az erdélyi forgalmazóknál.
A könyvvásáron egy „demokratikus szamizdatot” is olvasni lehetett a kettős állampolgárságról, olyan megközelítésben, amely nem jelenhet meg az erdélyi magyar sajtó bizonyos részében. Az egyik standnál pedig maga Kincses Előd dedikálta a Marosvásárhely fekete márciusának második, bővített kiadását. A vásáron tehát egyaránt volt Irodalom és Élet.

A szervezők arról tájékoztatták a napisajtót, hogy a vásár „sikerkönyve” a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadónál megjelent Igevár című Domokos Géza-mű volt, afféle Kriterion-történet. Állításukat arra alapozták, hogy szavazócédulákat osztottak a látogatóknak, akik nagy számban adták voksukat éppen erre a kötetre. Szemtanúk viszont arról informálták lapunkat, hogy a szervezők a vásár helyszíneire terelt kisdiákcsoportok között osztották ki a szavazólapok zömét, azt is megmondva nekik, mire kell voksolniuk – anélkül, hogy megvették és olvasták volna a szóban forgó könyvet.