Előrehozott kampánycsend


Újabb hiedelem szerint az utóbbi négy évben és a jelenlegi választási kampány idejére Romániában takaréklángra állították a magyarellenes hisztériát. Sajnos a világ bárminek bedől, amikor a hiszékenység bizonyul kényelmesebbnek, így várható, hogy a Fehér Házban nemsokára megdicsérik a balkáni „modell” modellértékű kisebbségi propagandáját.
Pedig az egyetlen kivételen, a közszolgálati tévén kívül ezen a téren sem változott semmi. Az ország legkedveltebb napilapja (amely szomszédos és baráti testvérlapjától eltérően jóérzésből 1989-ben megváltoztatta a nevét) egyáltalán nem szemérmeskedik a magyarok elleni uszításban. Ennek a ténynek egymagában is gondolkodóba kellene ejtenie azokat, akik helyzetünkről nyilatkoznak. Hiszen nem a véletlen műve, hogy az Adevarul, a magyarellenesség zászlóshajója (elődje a szocialista sajtó vezérhajójának szerepében tetszelgett) tartósan uralja a sajtópiacot. Mögötte állnak a nevelők, akik szüntelenül újratermelik a hamis történelemtudaton felcseperedő olvasóközönséget, és a továbbképzők, akik a felnőttoktatásban előkelő szerepet szánnak a sovén témáknak.
A többségi tömegek magyarellenességre való ráhangolásának egyik szemléltető eszköze, Funar akadálytalanul űzheti az eszét hazug táblácskáival, a kolozsvári főtéri gödörrel, a magyar konzulátus zaklatásával, bármivel, amivel az Iliescu-korszakban (az elsőben) is biztosíthatta közszereplését. Sőt Ion Iliescu az utóbbi négy évben a partvonalról sokszor bosszankodhatott, hogy ő miért nem engedett meg ennyi mindent Funarnak. Hiszen a világ nem is veszi olyan rossz néven. Iliescu csapata a demokratikusnak nevezett kormány – RMDSZ-től asszisztált – magyarellenes intézkedései láttán is sápadozhatott az irigységtől. Ők nem mentek el odáig, hogy miniszteri és csendőri kísérettel telepítsenek honfoglalókat Székelyudvarhelyre, és nem jelentették ki, hogy a legteljesebb békeidőben folytatni kell a katonai állomány növelését a Székelyföldön. Ők is kolonizáltak, de nem ilyen nagy garral. A sors iróniája, hogy éppen amikor egyes vezetőink boldogan nyugtázták a magyarellenesség féken tartását a választási kampányban, újabb könyv jelent meg a székely megyékből úgymond elüldözött románok állítólagos szenvedéseiről. Részletes könyvismertetésével a legkedveltebb napilap késedelem nélkül hozzálátott a tömegek továbbképzéséhez, vagyis saját piacának további bővítéséhez. Ugyancsak a választási kampány első napjaiban hangzott el a (demokratikus) kormány igazságügy-miniszterének kedélyeskedő kijelentése, hogy a romániai magyarokat az életszínvonal izgatja, nem a magyar egyetem ügye. Ő csak tudja…
És ez így megy minden szinten. Az erdélyi vegyes tannyelvű iskolákban román és magyar gyerekek között ma is, mint az utóbbi nyolc évtizedben változatlanul, ugyanaz a legizgatóbb téma: ki volt itt hamarabb, melyik nép igázta le a másikat, ki húzza meg magát stb. A munkahelyi együttélés sem tükrözi a német–francia megbékélés hangulatát.
Senkit sem vigasztal, hogy politikusainkat kevésbé veszik kereszttűz alá a tóksókban. Ezért a kis erőfeszítés-megtakarításért kár félrevezetni a világot.
Pont.
Vagyis most pontot teszünk a zsörtölődésre. Volt, ami volt eddig, szerény eszközeinkkel hadakoztunk azért, hogy akiknek csak a választási kampány idején válik fontossá „minden, ami jó az erdélyi magyarságnak”, máskor pedig minden „túl nagy kabát nekünk”, nos az ilyenek ne kapjanak befutó helyet a választási listákon. Jó lett volna, ha azok is eltűnnek a történelem süllyesztőjében, akik az utóbbi négy évben elhíresztelték, hogy Románia a kisebbségi problémák megoldásának modellje. Azokat sem szerettük volna az RMDSZ választási listáin látni, akik elhitetnék a világgal, hogy Romániában csökkenőben a magyarellenes hisztéria. Amíg Funar és társai nem kerülnek a megfelelő helyre, derűlátásnak nincs helye. Ezek a csigavérű személyek mégis odatolakodtak. Kihasználták a szövetség szervezeti szabályzatának kezdetlegességét, a koldus-demokrácia íratlan szabálytalanságait, a kialakult – pontosabban kialakított – klientúra „hűségét”. Most mit csináljunk? Megint itt állunk az árukapcsolás súlyos problémája előtt. Ha nem szavazunk a szerintünk méltatlan személyeket tartalmazó listákra, akkor azok parlamenti helyét is veszélyeztetjük, akik két választás között is küzdenek „nagykabátjainkért”. Azokét, akik a „magas vezetőség” által ellenzett polgári fórumokon sokkal mérsékeltebben nyilatkoztak érdekünkben, mint azok, akik akkoriban bojkottálták a „radikálisok” összejöveteleit, és most, a választási kampányban ultraradikálisan kiállnak érdekeink mellett. Kérdés: meddig?
Nincs más választásunk, el kell mennünk szavazni, ha már választani nem lehet. Aztán majd meglátjuk. Hátha valamilyen módon munkára lehet fogni mindenkit, aki a mi szavazatainkból él. Nem is akárhogyan.