Kínzó emlékezőképesség
Erdélyi Napló, 2000. október 10., X. évfolyam, 41. (472.) szám
Két lista aláírásához járulnak ezekben a hetekben a kolozsvári magyarok. Az egyikkel kifejezik egyetértésüket, hogy Frunda György képviselje érdekeiket, ha Emil Constantinescu örökébe lép, a másikkal pedig azt igyekeznek bizonyítani, hogy létezik tömegigény a külhoni magyar állampolgárság iránt.
Akit az átlagosnál jobb emlékezőtehetséggel vert meg a sors, megint kínos helyzetbe került. Arra gondolhat, vajon miként fog vélekedni az állampolgársági kettősségről Frunda György, ha másodszori próbálkozását siker koronázza és bevonul a Cotroceni-palotába. Korábban ugye azt mondta, hogy nem lenne egészséges a határokon kívülről megkavarni a magyarországi választótestületi egyensúlyt a rengeteg kettős állampolgárral. Pedig senki sem kényszerítette ilyen nyilatkozatra (legalábbis tudomásunk szerint). Ha ő lesz minden román elnöke, még hevesebben – most már hivatalból – határoltatja el a romániai magyarokat a külhoni magyar állampolgárságtól.
Tehát ha jól tudunk kettőig számolni, könnyedén eljutunk a végeredményhez: az egyik listát felesleges aláírni. Hogy melyiket? Hát – mondjuk – azt, amelyiknek semmi hasznát nem látnánk. Mert minek nekünk külhoni állampolgárság, ha majd államfőnk rosszallásától tartva úgyis visszaadnánk az MVSZ és az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által esetleg kiharcolt schengeni útlevelet? (Mellesleg: nem ez lenne az első álom, amelyből felébresztenek.)
Az aláírásra járuló kolozsvári magyarokat megfigyelve, egy másik szomorú összefüggésre is rádöbbenhetünk. Sokuknak az is anyagi erőfeszítésükbe kerül, hogy a város széléről (a külmunicípiumból) autóbusszal beutazzanak a Fürdő utca közelébe. Akinek nem hagy ki az emlékezete, azt megint kínozni kezdi a tudat, hogy hova jutott az utóbbi tíz, különösképpen a legutóbbi négy fényéves év alatt. Míg régebben egy kis rendőrállami tortúrával kétévente vígan kirándulhatott Magyarországra, addig mostanában saját érdekvédő vezetőivel is szembe kell szállnia röghöz kötöttsége elleni harcában, és ha nyer, akkor is vesztes marad, mert fizetésével esetleg Nagyváradig juthat, de csak akkor, ha abban a hónapban adós marad a lakásrezsivel.
Vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy a mezei tagoknak meg kellene téríteni a szövetség érdekében kifejtett tevékenységgel járó költségeket? Például elszámolhatnák a buszjegyeket, amelyekkel az egyszerű tagok elfáradnak egy-egy szoboravatásra, választási kampánynyitányra stb. Nem egyébért, de vezetőink egy lépést sem tesznek „dekont” papírok nélkül. Amikor eldöntötték, hogy legyen saját államfőjelöltünk, járt a napidíj, útiköltség, ebédjegy, szállás. Úgyszintén elszámolták a benzinfogyasztást, amikor a Duna tévé stúdiójába igyekeztek, ahol arról győzködték a nézőket, hogy a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk, vagyis azoknak, akiknek még nincs.
Megint ez a kínzó emlékezés! Hát miért nem telepszik végre a múltra a feledékenység homálya? Legalább most, amikor a Duna tévében a szövetségi elnök felesége bemondta, hogy nemcsak a Kolozs megyei, hanem más szervezetek is aláírásokat gyűjtenek a külhoni állampolgárság támogatására. Miért nem hisszük el, hogy végre minden jóra fordul? Csak azért, mert választási kampányban vagyunk? Vagy a hírszerkesztők hangja sem elég meggyőző?
Akit az átlagosnál jobb emlékezőtehetséggel vert meg a sors, megint kínos helyzetbe került. Arra gondolhat, vajon miként fog vélekedni az állampolgársági kettősségről Frunda György, ha másodszori próbálkozását siker koronázza és bevonul a Cotroceni-palotába. Korábban ugye azt mondta, hogy nem lenne egészséges a határokon kívülről megkavarni a magyarországi választótestületi egyensúlyt a rengeteg kettős állampolgárral. Pedig senki sem kényszerítette ilyen nyilatkozatra (legalábbis tudomásunk szerint). Ha ő lesz minden román elnöke, még hevesebben – most már hivatalból – határoltatja el a romániai magyarokat a külhoni magyar állampolgárságtól.
Tehát ha jól tudunk kettőig számolni, könnyedén eljutunk a végeredményhez: az egyik listát felesleges aláírni. Hogy melyiket? Hát – mondjuk – azt, amelyiknek semmi hasznát nem látnánk. Mert minek nekünk külhoni állampolgárság, ha majd államfőnk rosszallásától tartva úgyis visszaadnánk az MVSZ és az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által esetleg kiharcolt schengeni útlevelet? (Mellesleg: nem ez lenne az első álom, amelyből felébresztenek.)
Az aláírásra járuló kolozsvári magyarokat megfigyelve, egy másik szomorú összefüggésre is rádöbbenhetünk. Sokuknak az is anyagi erőfeszítésükbe kerül, hogy a város széléről (a külmunicípiumból) autóbusszal beutazzanak a Fürdő utca közelébe. Akinek nem hagy ki az emlékezete, azt megint kínozni kezdi a tudat, hogy hova jutott az utóbbi tíz, különösképpen a legutóbbi négy fényéves év alatt. Míg régebben egy kis rendőrállami tortúrával kétévente vígan kirándulhatott Magyarországra, addig mostanában saját érdekvédő vezetőivel is szembe kell szállnia röghöz kötöttsége elleni harcában, és ha nyer, akkor is vesztes marad, mert fizetésével esetleg Nagyváradig juthat, de csak akkor, ha abban a hónapban adós marad a lakásrezsivel.
Vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy a mezei tagoknak meg kellene téríteni a szövetség érdekében kifejtett tevékenységgel járó költségeket? Például elszámolhatnák a buszjegyeket, amelyekkel az egyszerű tagok elfáradnak egy-egy szoboravatásra, választási kampánynyitányra stb. Nem egyébért, de vezetőink egy lépést sem tesznek „dekont” papírok nélkül. Amikor eldöntötték, hogy legyen saját államfőjelöltünk, járt a napidíj, útiköltség, ebédjegy, szállás. Úgyszintén elszámolták a benzinfogyasztást, amikor a Duna tévé stúdiójába igyekeztek, ahol arról győzködték a nézőket, hogy a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk, vagyis azoknak, akiknek még nincs.
Megint ez a kínzó emlékezés! Hát miért nem telepszik végre a múltra a feledékenység homálya? Legalább most, amikor a Duna tévében a szövetségi elnök felesége bemondta, hogy nemcsak a Kolozs megyei, hanem más szervezetek is aláírásokat gyűjtenek a külhoni állampolgárság támogatására. Miért nem hisszük el, hogy végre minden jóra fordul? Csak azért, mert választási kampányban vagyunk? Vagy a hírszerkesztők hangja sem elég meggyőző?