Nits Árpád

Közeledik az idő, amikor megint kiosztják a feladatot nekünk, egyszerű szavazópolgároknak. Pedig hasznos útmutatások nélkül is tudatában vagyunk érdekeinknek, tehát felvilágosításunkra kár kidobni milliárdokat és elpöfögni néhány kiloliter benzint. A választási propaganda úgyis csak azoknak szól, akik anélkül is az RMDSZ-re szavaznának. Aki úgy érzi, hogy etnikai közérzetének, anyagi helyzetének rosszabbra fordulásához az RMDSZ vezetősége is hozzájárult, annak egyik fülén be sem mennek, a másikon ki sem jönnek a kiszínezett mérleg mutatószámai. Úgyszintén inkább a pusztába kellene kiabálni azokat a magyar szívhez szóló szavakat, amelyekkel az utóbbi tíz évben elcsángált falvakat céloznánk meg. Ahova már egyetlen magyar újság sem jár, ahol az iskolában nem hallható magyar szó, és ahol a hívek arra kérik papjaikat – vallásfelekezeti különbség nélkül –, hogy egy újabb keletű latin nyelven prédikáljanak nekik, mert a magyart éppúgy nem értik, mint őseik a középkorban a régi latint, oda az RMDSZ kampánystábja hiába visz plakátokat.
Mindezen túl a parancsolgatást is sérelmezzük. Attól tartunk, hogy egyesek súlyos szerepzavarban tévelyegnek, amikor azt képzelik, hogy mi, a választók az ő alkalmazottjaik vagyunk, akiket megszervezhetnek, mozgósíthatnak, megdolgozhatnak és végül céljaiknak megfelelően munkába állíthatnak. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az RMDSZ vezetői kenyerüket (és mindazt, amit vastagon rákenhetnek) nekünk köszönhetik, mi tettük oda őket, hogy érdekeinknek megfelelően dolgozzanak, mégpedig nagyon szigorú elvárásoknak megfelelően: önfeláldozóan tegyenek éjt nappallá, körülbelül úgy, mint egy válogatott keret tagjai valamely sportágban, éljenek céltudatosan, minden energiájukat vessék alá a közszolgálat érdekeinek, tartózkodjanak a kicsapongástól, pihenésük is egyetlen célt szolgálhat, azt, hogy felfrissült erővel vessék rá magukat a programban foglalt vagy az újonnan felmerült problémák megoldására. Majd ha átadják helyüket, bepótolhatják a kiesett világi örömöket.
Ezeket az elemi kívánalmakat nem foglaltuk munkaszerződésbe. Azt hittük, hogy a jóérzésre lehet bízni a munkaviszonyt. Sajnos ez nem működik ilyen egyszerűen. Az alkalmazott örökké alkalmazott marad. Ha nincs rajta a munkáltató szeme, hajlamos a lazsálásra, a kibúvókeresésre. A munkatervben – kongresszusi programban – foglaltakra objektív nehézségeket keres, a menet közben előadódó feladatokra pedig azt mondja, túl nagy kabát az nekünk, vagy ne lovaljuk bele az erdélyi magyarságot elérhetetlen álmokba. (Az előbbire a Bolyai-egyetem, az utóbbira a kettős állampolgárság lehet példa.)
Kulcspozíciókat betöltő vezetőink ezzel nemcsak magukat kényeztették el, hanem politikai vetélytársaikat is, akiket meg kellett volna dolgozniuk jogaink érvényesítéséért. A munkát számon kérni bátorkodó belső ellenzéket aztán együttes erővel próbálják elnémítani – szélsőségesnek kikiáltani –, hogy ne zavarja a békés együttlétet. Nem csoda, hogy az idei bálványosi–tusnádi összejövetel után egyes bértollnokok felrótták a „radikálisabb” részvevőknek a román alminiszterelnöknek okozott kellemetlen perceket. Tényleg, a többségi politikusok nincsenek ilyesmihez szokva. Pedig a politika nem apácazárda, nem kellene félni a kemény belemenésektől.
Száz szónak is egy a vége: ha kulcspozícióban lévő vezetőink egészséges szellemben viszonyulnának munkájukhoz, nem volna szükség választási kampányra. Valósággal tolonganánk a szavazóurnák elé. Így azonban majd megnézzük a jelöltlistát, és pecsételés előtt elgondolkozunk azon, hogy akik úgymond „hivatalból” befutó helyre kerültek, azok az utóbbi évtizedben, főleg a kormányzati szerepvállalással jelzett négy évben hányszor folyamodtak politikai munkamegtagadáshoz.