Elnöktelenül
Erdélyi Napló, 2000. július 25., X. évfolyam, 30. (461.) szám
Miután közhírré tették az újabb rágódnivalót, hivatalos állásfoglalások formájában temérdek sületlenség hangzott el Emil Constantinescu államfő politikai visszavonulásáról. A mi nevünkben is. Ezért jó volna tisztázni, hogy számos romániai magyar választópolgár számára már régóta nem képezi mérlegelés tárgyát az, hogy egykori legfőbb reménységünk menynyire rossz vagy kevésbé jó politikusi alkat. Miután a kézdivásárhelyi népnyúzó milicistát a forradalom hősévé avatta, sokunkban megérlelődött a gondolat, hogy többé nem szavazunk egyik elnökjelöltre sem. Így legalább utólag nem röhögjük szembe saját magunkat. Egyelőre olyan a helyzet, hogy Románia elnöke nem lehet a mi elnökünk is. A jelenlegi politikusi felhozatalból nem mutatkozik számunkra is megfelelő emberanyag.
Ez persze roppant távol áll az RMDSZ hivatalos álláspontjától, hiszen ha a romániai magyarok nem szavaznak valamely elnökjelöltre, nincs kinek benyújtani a számlát – politikusi zsargonban szólva: szövetségünk nem kerül alkupozícióba. Ám sokunknak elege van a politikai alkudozásokból. Ezek az egyezkedések úgy kezdődnek, mint a hetivásárok: minden csillog-villog a csecsebecséktől, aztán mire felocsúdunk, maradunk a Petőfi–Schiller-féle készleten felüli selejttel, a többi áru pedig eltűnik. Elviszik. Hogy hova, azt csak sejteni lehet, amikor olyan hírek kelnek szárnyra, hogy egyes szenátori listavezetői helyek kikiáltási ára 500 millió lej.
Erre célozhatott Emil Constantinescu, amikor leköszönő beszédében többek között undorára hivatkozott. Megértenénk, ha kísérletet tenne a közélet megtisztítására ezektől a piszkos pénzektől és emberektől. De ehelyett közvetlenül visszavonulásának bejelentése után a kisnyugdíjasok helyzetén próbált segíteni. Őket is „milliomossá” tette. Ceauşescu 1989. december 21-én hasonlóképpen egy százassal ígért nagyobb minimálbért. Egyik leköszönő elnök sem vette volna észre, hogy a rablógazdaság legmegalázottabb rétegein egy százas nem segít? Olyan, mint a fuldoklónak nyújtott pót-szalmaszál. Cinizmusnak vehető. És ebben az „akcióban” felzárkózik MugurIsarescu, a jobboldal legújabb üdvöskéje, akit annak idején Iliescu nevezett ki bankkormányzóvá, és aki Theodor Stolojan egykori pénzügyminiszterrel együtt mulasztotta el a,90-es évek elején a legpiszkosabb pénzek semlegesítését egy stabilizáló pénzbeváltással. A teljes választékhoz tartozik persze Ion Iliescu és Teodor Melescanu, és ezek után csak azt mondhatjuk, hogy ha románok volnánk, akkor sem találnák megválasztásra érdemes elnöknekvalót.
Egyetlen esetben talán még visszatérhet az ország fényes távlataiba vetett reményünk: ha Constantinescu gesztusa a politikusi kaszt túlvastagodott rétegében tömeges visszavonulást váltana ki, ha eltűnnének a politika kupecei, dzsipes, műkedvelő „szakértői”, és általánossá válna az új politikai vonalvezetés, a kiútkeresés. Nagyon ideje volna, hiszen a világtörténelem legnagyobb gazdasági válsága mindössze négy évig tartott, míg ez a mostani, romániai, tíz év alatt sem érte el a szakadék fenekét.
Az általános megújulásban szívesen látnánk egy új RMDSZ-politika színre lépését is, amely megszakíthatná az első titkos neptunfürdői alkudozás óta hömpölygő kudarcsorozatot. Akkor elnökválasztásra is örömmel elfáradnánk.
Nem a mi hibánk lesz, ha az álmodozással maradunk.
Ez persze roppant távol áll az RMDSZ hivatalos álláspontjától, hiszen ha a romániai magyarok nem szavaznak valamely elnökjelöltre, nincs kinek benyújtani a számlát – politikusi zsargonban szólva: szövetségünk nem kerül alkupozícióba. Ám sokunknak elege van a politikai alkudozásokból. Ezek az egyezkedések úgy kezdődnek, mint a hetivásárok: minden csillog-villog a csecsebecséktől, aztán mire felocsúdunk, maradunk a Petőfi–Schiller-féle készleten felüli selejttel, a többi áru pedig eltűnik. Elviszik. Hogy hova, azt csak sejteni lehet, amikor olyan hírek kelnek szárnyra, hogy egyes szenátori listavezetői helyek kikiáltási ára 500 millió lej.
Erre célozhatott Emil Constantinescu, amikor leköszönő beszédében többek között undorára hivatkozott. Megértenénk, ha kísérletet tenne a közélet megtisztítására ezektől a piszkos pénzektől és emberektől. De ehelyett közvetlenül visszavonulásának bejelentése után a kisnyugdíjasok helyzetén próbált segíteni. Őket is „milliomossá” tette. Ceauşescu 1989. december 21-én hasonlóképpen egy százassal ígért nagyobb minimálbért. Egyik leköszönő elnök sem vette volna észre, hogy a rablógazdaság legmegalázottabb rétegein egy százas nem segít? Olyan, mint a fuldoklónak nyújtott pót-szalmaszál. Cinizmusnak vehető. És ebben az „akcióban” felzárkózik MugurIsarescu, a jobboldal legújabb üdvöskéje, akit annak idején Iliescu nevezett ki bankkormányzóvá, és aki Theodor Stolojan egykori pénzügyminiszterrel együtt mulasztotta el a,90-es évek elején a legpiszkosabb pénzek semlegesítését egy stabilizáló pénzbeváltással. A teljes választékhoz tartozik persze Ion Iliescu és Teodor Melescanu, és ezek után csak azt mondhatjuk, hogy ha románok volnánk, akkor sem találnák megválasztásra érdemes elnöknekvalót.
Egyetlen esetben talán még visszatérhet az ország fényes távlataiba vetett reményünk: ha Constantinescu gesztusa a politikusi kaszt túlvastagodott rétegében tömeges visszavonulást váltana ki, ha eltűnnének a politika kupecei, dzsipes, műkedvelő „szakértői”, és általánossá válna az új politikai vonalvezetés, a kiútkeresés. Nagyon ideje volna, hiszen a világtörténelem legnagyobb gazdasági válsága mindössze négy évig tartott, míg ez a mostani, romániai, tíz év alatt sem érte el a szakadék fenekét.
Az általános megújulásban szívesen látnánk egy új RMDSZ-politika színre lépését is, amely megszakíthatná az első titkos neptunfürdői alkudozás óta hömpölygő kudarcsorozatot. Akkor elnökválasztásra is örömmel elfáradnánk.
Nem a mi hibánk lesz, ha az álmodozással maradunk.