Nits Árpád

Még sokáig foglalkoztatni fogja a politikai kenyérmunkásokat az idei helyhatósági választások iránti érdektelenség. Előreláthatóan az őszi parlamenti és elnökválasztás idején a jelenség megismétlődik, tehát a jövő évben is lesz min rágódni.
Mint ilyenkor szokás, legalább két változatban dolgoznak ki hivatalos magyarázatot: az egyik sajtónyilatkozatokhoz, a másik belső használatra készül. Az első változat díszpéldányaival már volt alkalmunk találkozni. Ezek szerint így is teljes a siker, az itt-ott megmutatkozó hiányosságokért a politikai ellenfél a hibás, amely illetlen viselkedésével összezavarta a központi bizottságokban megkevert kártyákat, továbbá a máris begyűrűzött nyugati divat, hogy az ítélőképes lakosság alig harmada bizonyul aktív szavazónak.
A belső használatra készült elemzésekben ennél sokkal őszintébben kellene feltárni a valóságot, de attól tartunk, hogy az öncenzúra erősen visszafogja a politikai hivatalnokokat. Hiszen végső soron ők is csak alkalmazottak, akik ráadásul nemcsak láncaikat veszíthetik el, ha a főnök megharagszik. Márpedig a főnök bizonyára megorrolna, ha a választások tömeges bojkottjának okaként szerepelne az elemzésben az, hogy őt bizony a széles néptömegek utálják.
Meglehet, hogy Nyugaton is sokan azért tartózkodnak a szavazástól, mert a politikusok nem vívnak ki általános rokonszenvet. De ott a távolmaradók nagy többsége azért nem szavaz, mert az évtizedek során azt tapasztalta, hogy beleszólása nélkül is jól mennek a dolgok. Bejáratott társadalmi rendszereken egy politikusi csoport – legyen az régi vagy új – nem képes észrevehető mértékben rontani. Sőt az olasz példa bebizonyította, hogy a kialakított-kialakult automatizmusok akkor működnek a legjobban, amikor a politikusok nem piszkálnak bele a társadalmi gépezetbe: az olasz polgár abból érzékeli a kormányválságot, hogy erőteljes gazdasági fellendülés kezdődik.
Nálunk azonban a helyzet ennek éppen az ellenkezője. Mennél aktívabbak a politikusok, annál szédítőbb a gazdasági mélyrepülés. Ha gyorsabb dzsipekkel száguldoznak a törvényhozói, a végrehajtói, az igazságszolgáltatási és a titkosszolgálati hatalom vezetői, nemcsak a közutak közveszélyesebbek, hanem az adófizetők zsebéből is gyorsabban fogy a pénz.
A tíz esztendő alatt volt alkalmunk kipróbálni mindkét garnitúrát: azt a csoportot, amelyik a Moszkvában tanult társadalomtudományt alkalmazná a hazai kapitalizmus építésében, és a másikat is – benne az RMDSZ vezérkarával –, amely nyugati vonzalmaira hivatkozva jobboldalibbnak nevezte magát. Mindkét mutatvány siralmas volt. Egyik társaság sem képes kitermelni magának az anyagi fedezetet, sőt mindkettő jelentős társadalmi tartalékokat élt fel, de ez nem akadályozta abban, hogy saját jólétének biztosításáért egyre mélyebben nyúljon az adófizetők zsebébe. És ez még mind semmi. A felső tízezer fényűzését a legszegényebb nép is elviseli. Az utóbbi évtized hatalmasai abban vétkeztek a legsúlyosabban, hogy elszaporították az élősdi rétegek széles „középosztályát”: a bankárokét, a különféle biztosítókét, köztük az egészségbiztosítókét, akiknek mesébe illő fizetéseket engedélyeztek, és mivel ehhez nem elég az aktív lakosság tagdíja, a nyugdíjasok megfejésére külön törvényt alkottak, a befektetőügynökökét, a betétesekét, akik – ha nem üt be idejében a csőd – uzsorakamatokat vágnak zsebre többnyire kétes úton szerzett pénzek után stb., stb., és végül, de nem utolsósorban az ügyvédekét, akik nélkül maholnap a legelemibb jogainkat sem gyakorolhatjuk, mert a törvényeket úgy alkotják meg, hogy azok csak pereskedéssel működnek.
Itt van például a különböző jogcímen eltulajdonított ingatlanok visszaszolgáltatása vagy a jogos tulajdonos kárpótlása. Normális törvény esetén az egykori háztulajdonos elmenne a község- vagy városházára és iktatná igénylését (nem kérvényét!), amire a hivatalnak a törvényes harminc napon belül válaszolnia kellene, de nem ám objektív nehézségekkel, hanem visszaszolgáltatott ingatlannal, vagy ha erre nincs mód, például azért, mert a hivatal az ingatlant eladta, akkor annak árával. Ehelyett az ingatlan visszaigénylőjének első útja az ügyvédhez vezet, aki azzal kezdi, hogy nehéz ügy, de mindent megtesz. Miért nem tett meg mindent a maga idején a törvényhozó? A magyarázat egyszerű: a törvény kellett, mert a Nyugat elvárta, de azt nem követelte meg, hogy működőképes legyen. Így a visszaszolgáltatandó ingatlanok sorsa függőben, a kárpótlás pedig a hivatal pénztárában (vagy valamilyen „befektetői alapban”) maradhat mindaddig, amíg egy újabb hatalomváltás ki tudja, mit hoz. Esetleg rendszerváltást is.
Az ügyvéd után következik a bíróság. Ha Romániában minden vállalat bezár, a törvényszékek akkor is teljes üzemben működni fognak. Illetve akkor is látszólag fognak üzemelni. A perek ugyanis nagy rössel elkezdődnek, de nem fejeződnek be (kivéve az etnikai koncepciós pereket). Mint ahogy a Caritas-perek és a korrupciós ügyek tárgyalásai is rendszerint elnapolással érnek véget. Furcsa mesterség az igazságszolgáltatás. Érdekes volna, ha a sebészek is hetekkel, hónapokkal elhalasztanák a műtét befejezését. Talán éppen ez a cél: minél több az elvarratlan szál, annál nagyobb az ügyfelek száma. A várószobában, vagy a temetőben – az az illeték szempontjából szinte mindegy.
A választópolgárok megfigyelhették, hogy nálunk a tömeges elnyomorodással arányosan emelkedik a hatalom képviselőinek étvágya, és ezzel együtt az élősdi „középosztály” kapzsisága. Minél kisebb a termelők fizetése, annál nagyobbak a fizetésadóból származó jövedelmek. És ezzel a felfedezéssel nagyon sokak számára meg is szakadt a kapcsolat a közélettel. Újság-előfizetésre már rég nem jut az átlagpolgárnak, az újabb gazdasági stratégiák pedig elvezettek az utolsó „luxuskiadások” felszámolásához: tömegesen mondják le a kábeltévé szolgáltatásait. Marad – még – az antennával fogható műsor, ami a Király-hágón túli területen egyet jelent az információs elcsángósodással. Ezért szánalmas egyes vezetőink panaszkodása, hogy rajtuk kívül mások is beleszólhattak (még!) a választók irányításába, sőt magyarországi politikusok közvetlenül besegítettek bizonyos ellenjelölteknek. A szavazók közül egyre többen észre sem vehetik, hogyan alakulnak a Duna-tévében a családi viszonyok.
A valóban őszinte elemzések feltárnák, hogy az átlagpolgár akkor tolongana az urnákhoz, ha politikusaink a pozícióőrzésre fordított energiákat nemes ügyek szolgálatába állították volna, szolgálva az életszínvonal emelését, vagy legalább a négy évvel ezelőtti szinten tartását. Ennek a tanulságnak azonban csak akkor lenne értelme, ha nem maradna titkosított belső forgalomban – és természetesen konzekvencia nélkül.