Bankkártyavárak


Borzasztóan sajnálni kellene az újabb Caritas-típusú szélhámosságok áldozatait, de amióta Kolozsváron az ún. kisbefektetők rátámadtak a tüntetésük közelébe tévedt gyanútlan járókelőkre, fenntartásunk fokozódik. Különösképpen azért, mert a vagyonából és önmagából kivetkőzött bankbetétes, aki beleöklözött egy fiatalember arcába, szél ellenében felismerhető arról, hogy a civil ruhát nyugdíjas korában is félszegen viseli.
Tényleg, kiknek van lehetőségük manapság arra, hogy forgassák a hot moneyt a bankokban és befektetési alapokban? Kizárásos módszerrel gyorsan leszűkíthetjük a kört. Holtbiztos, hogy az átlagnyugdíjasok a közköltség kifizetése után megmaradt fizetésképtelen keresletükkel inkább a kukákat és nem a 90 százalékos kamattal incselkedő sziréneket ostromolják. Az átlagfizetésű munkásokról, hivatalnokokról és más alkalmazotti rétegekről vagy a munkanélküliekről a tévedés legcsekélyebb veszélye nélkül állítható ugyanez. (Persze akad egy-két kivétel. Külföldön, tehát hányattatás árán, nehéz munkával megszerzett lakásra való is úszott el a Caritas-típusú bankokban. Szomorú tanulság: nem érdemes korpa közé keveredni, mert megesznek Paunescuék.)
A hatalmon lévő pártok helyzetét – különösképpen választási évben – nagyon megnehezítik a pénzügyi botrányok. Az elkeseredettség a politikai ellenfelek malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha ez az ellenzék hatalma teljében volt, amikor elburjánzottak a szélhámos bankok. De a kormányt is csak komoly fenntartásokkal sajnálhatjuk. Semmi sem gátolta abban, hogy 1996 novemberében megindítsa az eljárást a pénzvilág sakáljai ellen. Könnyű felbecsülni, hány százalékkal múlná felül most a kormány népszerűsége az ellenzékét, ha idejében beperel néhány milliárdost csalárdságért, csalási cinkosságért, vagy egyszerűen: lopásért, rablásért. A vád alapanyaga készen állt a televízió szalagtékájában. Nemcsak Tatulicira meg Funarra találtak volna elegendő terhelő bizonyítékot, hanem annak idején felvételek készültek arról a „magas szintű” találkozóról is, amelyen többek között egy New York-i görögkeleti pap elismerően nyilatkozott a tőkefelhalmozás kolozsvári módszeréről. Az „értekezlet” szervezőit, előadóit, lelkes asszisztenseit 1996-ban sem lett volna késő felelősségre vonni a Caritas „tudományos” alapjainak bizonygatása, tehát tömegbolondítás miatt.
Nevetséges, hogy háromévi tétovázás után Funart egy banális építési engedély megtagadásával okozott kár miatt próbálták felfüggeszteni polgármesteri tisztségéből, és futni hagyták azért, mert részt vett egy országos rablás támogatásában. A szélhámosságok büntetlenül hagyása bátorította az újabbak felbukkanását. Sajnos ebben az országban amúgy is túl nagy a hajlam az intézményesített lopásra. Még a „tiszta” szocializmusban is megtalálták a módját. Aki új autóra vágyott, annak pénzét évekre kivonták a forgalomból – kamatfizetés nélkül. Aztán végérvényesen eltulajdonították, amikor meglódították az inflációt. A pénzügyi útonállás teljes felszabadítása után késedelem nélkül megjelent a Dacia Felix Bank, amelynek „szakértői” alapgárdájának túlméretezett személyi vagyonából a mai napig sem próbálták kártalanítani a betéteseket. Aztán színre lépett és látványosan megbukott a SAFI, a Columna, a Felekezetek Bankja (innen a közmondás, hogy szegény, mint a templom egere?) stb., stb., most pedig a hitelszövetkezeteken a sor.
Úgy tűnik, a hazai pénzügyi illetékesek ugyanazt az elvet vallják, mint a Caritas-értekezletre érkezett amerikai pópa: mindegy, milyen eszközökkel, csak koncentrálódjon a tőke. Senkinek sem fájt – és még most sem fáj eléggé –, hogy a csalásra, rablásra hajlamos egyének nem a legjobb kapitalisták. Ilyenek Nyugaton is előfordulnak, de nem ők teremtették meg az anyagi javak bőségét, az általánosan magas életszínvonalat. A belevaló nyugati üzletembert az jellemzi, hogy termelői befektetései többszörösen felülmúlják fogyasztói keretüket, magyarán: gyárcsarnokuk nagyobb, mint a lakóházuk. A pénzügyi sakálok ezzel szemben dzsipekkel, hegyvidéki villákkal, rongyrázással kezdik gyarapodásukat, és mellékesnek, alibinek tekintik a termelői befektetést.
Kiket sajnáljunk tehát a bankcsődök láttán?
Elsősorban azokat, akiknek nincs bankjuk vagy bankbetétjük. Mert végső soron ők fizetik meg a betört ablakokat adójukból, az igazi befektetők elijesztése miatt elmaradt haszonból. Az egykori bankkormányzó és mostani miniszterelnök ígéri ugyan, hogy nem fedezik közpénzekből a sikkasztásokat, de ez sovány vigasz. Amíg a zavarosban halászók szabadon garázdálkodhatnak, sőt közjogi tisztségekbe választathatják magukat, a csődök garantáltan ismétlődnek.
*
Ui.: A „beruházók” bukaresti bányászjárása megerősítette fenntartásunkat. Autógyújtogatással nyomatékosított kormányostromjuk idején a költségvetéstől követelték kártalanításukat, eszükbe sem jutott a botcsinálta bankárok évtizednyi üzelmeinek kivizsgáltatása, vagyonuk elkoboztatása. Mintha kímélni akarnák a pénzügyi sakálokat. Netán egy húron pendülnének velük.