Pszeudoszemitizmus


Borzasztóan idegesít egyeseket a felvetés, hogy a kommunizmus áldozataira érvényesíteni kellene a legnagyobb kedvezmény elvét (vagyis hogy részesüljenek a hasonló esetekben szokásos bánásmódban). Amint valaki a reálszocializmus kártételeinek leltározása közben meg meri kockáztatni az összevetést a nemzetiszocializmus galádságaival, menten megkapja az antiszemita bélyeget, még akkor is, ha őszinte elismeréssel nyilatkozik a zsidóság összetartásáról, sérelmeinek orvoslásáért vívott küzdelméről, és azt más népek számára követendő példának tartja.
Nem véletlen, hogy azok acsarkodnak a fasizmus és a kommunizmus üldözöttjeinek egy napon való emlegetése ellen, akik a kártérítési pénzek átvételéből, elosztásából, átutalásából, egyszóval elkezeléséből közvetlenül vagy közvetve kiemelt hasznot húznak. Pedig az érdekek nem ütköznek. A fasizmus áldozatainak – szerencséjükre – a fejlettebb világtól van követelnivalójuk, míg a málenykij robotok és más, szintén „humanista” népirtások kárvallottjai a jaltai határtól keletre tobzódott diktatúrák jogutódjaitól várnának el legalább bocsánatkérést. Miért hát a dühös ellenállás?
Egy-egy elszólásból következtethetünk a háttérgondolatokra. Időnként elhangzik a kétségbevonás, hogy vajon a pszeudokommunisták tényleg a fasisztákéval összemérhető bűnmennyiséget követtek volna el. Ne azon hökkenjünk meg, hogy egyesek a számadatokat felcserélhetőnek vélik a magánvéleményükkel, hanem azon, hogy megkérdőjelezik a keleti diktátorok besorolását. Szerintük a gulágokat, az átnevelő munkatáborokat, a politikai börtönöket nem valódi kommunisták létesítették. Belekapaszkodnak egy pszeudoötletbe, hogy a „pszeudodiktátorok” nem voltak a szocialista társadalom elvhű építői.
A keleti diktatúrák védelmezői tehát voltaképpen pszeudoszemiták: nem a zsidóság érdekét tartják szem előtt, amikor a fasizmus bűneit egyedülállóaknak hirdetik, hanem a kommunizmust védelmezik. Ha másként nem megy, legalább eszmei szinten.
Az lesz a nagy meglepetés, amikor a jövő majd őket igazolja. Mert az, amin a 20. században néhány balszerencsés országban kísérletezgettek, tényleg nem volt igazi kommunizmus. Még az átmenetinek tekintett szocializmus sem fogható rá.
Az első nagy tévedést az eszme szülőatyja, Marx követte el. Szépen, logikusan, tudományosan lefektette elméletét a társadalmi szervezési forma és a termelőeszközök fejlettségi foka közötti összefüggésről, aztán a végén bukfencet vetett, és azt állította, hogy a kapitalizmus termelőeszközeivel kisebb-nagyobb vérengzés árán át lehet térni a következő társadalomszervezési formára. Vagyis az emberi erővel működő malomhoz rabszolgatartó rendszer talált, a vízimalom működtetéséhez hűbéri szervezettség kellett, a gőzmalom pedig feltételezte a tőkés menedzser megjelenését, de aztán ne várjuk meg az újabb technológiai ugrást, hanem a malom üzemeltetését vegyék át erőszakkal a pártaktivisták.
A következő társadalomtudományi szélhámos Lenin volt, aki a türelmetlenségével rálapátolt a félresiklott elméletre: kitalálta, hogy a legfejlettebb társadalmat elsőként éppen a legfejletlenebb országban lehet kiharcolni. Ő leggyengébb láncszemnek nevezte hazáját, hogy ne sérüljön az önérzet. Követői is küszködtek a legfejlettebbnek deklarált társadalmi viszonyok és az elmaradott termelőeszközök közötti ellentmondással, ezért átmeneti stációkat találtak ki: Ceauşescu a sokoldalúan fejlett szocializmusát a fejlődésben lévő ország stádiumába illesztette, Kádárék a gmk-s gulyáskommunizmus távlataira hivatkozva nyújtották a markukat nyugati hitelekért. Mellesleg: máig kiható „sikerrel”.
Talán éppen az eladósodás jelzi a leghívebben a reálszocializmus feloldhatatlan ellentmondását: a legfejlettebbnek meghirdetett társadalmi rendszer koldulásra kényszerült éppen attól a rendszertől, amelynek sírásója akart lenni. Ez legalább akkora őrület, mint a fasizmus. Elfogadtatásához, tartós fenntartásához nélkülözhetetlen az erőszak, a legkeményebb diktatúra, a terror, a vérengzés. A végeredmény – a fasizmusét felülmúló áldozatok száma – tizedes pontossággal kiszámítható lett volna a kísérlet kezdetekor. Ha lett volna hozzá megfelelő termelőeszköz. Vagyis számítástechnika. Csakhogy az a következő társadalomszervezési forma jellegzetes termelőeszköze, amely a 20. század végén még olyan sérülékeny volt, mint a motorizáció hajnalán a minduntalan bedöglő gépkocsi.
De előbb-utóbb a számítógépek elérik azt a fejlettségi szintet, hogy kijavítják kezelőik melléfogásait, elhárítják az illetéktelen behatásokat (vírusokat), megbízhatókká válnak – netán önbizalmat nyernek… Mielőtt valaki utópiát kiáltana: mindegy, hova lyukad ki a fejlődés, a lényeg az, hogy eljön a kibernetikus malomra épülő új társadalmi rend ideje. Nem történhet másként, mert a kapitalizmus sem lehet örök, valami újabbnak jönnie kell.
Hosszasan lehetne spekulálni azon, hogy milyen lesz az a bizonyos új társadalom. Meglehet, hogy tartalmazni fogja a kommunizmus bizonyos jegyeit, természetesen továbbfejlesztve, például így: minden dolgozó szükségletei szerint részesüljön az anyagi javakból, és minden politikus képességei szerint adózzon. Tehát minél nagyobb jövedelmet szavaztatnának meg maguknak a pártvezérek – ha egyáltalán szükség lesz rájuk –, annál inkább közelítenének a 100 százalékos elvonáshoz. És meglehet, hogy a számítógépes társadalmi optimum szerint egy tudós jövedelme nem lehet kisebb, mint egy részvényspekulánsé. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a kibernetizált társadalom neve kommunizmus lesz. Addig az emberiség rádöbben, hogy egy ilyen névadás éppen akkora cinizmus lenne, mint a fasizmus rehabilitálása.