Nits Árpád

Négy évvel ezelőtt a kampánystábosok közösségi pénzek felhasználása körül kavartak botrányt azzal a céllal, hogy megakadályozzák Szőcs Géza visszatérését valamelyik RMDSZ-alapszervezet esetleg megüresedő altitkárhelyettesi tisztségébe. A példát látva mások is rázendítettek ugyanerre a választási kampánymuzsikára, a megvádoltak pedig visszamutogattak az erénycsőszök fején olvadozó vajra. A cirkusz láttán több választópolgár arra a következtetésre jutott, hogy egyik elöljárónk sem jobb a Deákné vásznánál, és egyenlő távolságtartás mellett döntve nem ment el szavazni. A sárból tehát visszafröccsent az akció kezdeményezőire is, és ami a legfájdalmasabb, mindennek a levét különösképpen Kolozsvár magyarsága itta meg: elúszott egy városi tanácsosi hely.
Most a „Központi Politikai Végrehajtó Bizottság” akaratának érvényesítése kavarja az indulatokat – természetesen a kampánystáb felkérésére, hogy megadják a demokratikus látszatot. A céltudatosan csűrt-csavart és megszavaztatott belső rendszabályok szerint nemcsak parlamenti képviselők, kongresszusi küldöttek, SZKT-ülnökök, kormányhivatalnokok és egyéb kulcspozíciók elosztásakor, hanem helyhatósági választásokon is egyeztetni kell a mindenható szövetségi elnökkel. Aki erre nem hajlandó, Kincses Előd sorsára jut.
Ennek a politikai bakalódásnak az eddigieknél tragikusabb következménye lehet. És mégis elindították a lavinát, majd felhívással fordultak a választókhoz, hogy – a lepocskondiázott jelöltlistától függetlenül – menjenek szavazni. Fél szemmel sírunk, fél szemmel nevetünk.
Az eleve kizárható, hogy Markó Béla előre megfontolt szándékkal vágná magunk alatt a fát. Nem kell ahhoz magas matematikai tudás, hogy kiszámítsa: ezen a politikai ösvényen haladva előbb-utóbb az ő lába alól is kicsúszik a talaj, mert elfogyunk, eltűnünk, és nem lesz kit képviselnie Bukaresttől New Yorkig, via Budapest. De mindezért nem Markó Béla hibáztatható. Az ő ösvénye kényszerpálya. Ha nem elég határozott, pontosabban erélyes, talán mondjuk úgy: erőszakos, akkor a partvonalról visszatérhet valamelyik letiltott játékos, Domokos Géza sorsára juttatja, és oda a továbbfejlesztett Fidesz-életmodell (például nem négy kerék, hanem négy autó).
Az elnöki széknek nemcsak a munkaidő jelentős részében, hanem túlórában is történő védelmezésére kitaláltak egy magasztosabb magyarázatot: a célok megkezdett követésének folyamatosságát, meg azt, hogy nehogy rosszabb kezekbe kerüljön az RMDSZ. Hát ami a megkezdett célokat illeti, azokról már annyi mérleget és közvélemény-kutatást láttunk, hogy az eredmények felmutatása elhanyagolható. Ami pedig a rátermettséget illeti: roppant szomorú a helyzetünk, ha milliós nagyságrendű tömeg képtelen kitermelni legalább száz kitűnő elnöknekvalót. Demokratikus közmondás szerint különben is jobb ma egy kezdő vezető, mint holnap egy trónhoz ragadt diktátor.
Már rég nem azon kellene töprengeni, hogy a vezetőségnek avagy ellenzékének van-e igaza. Esetünkben másodrangú kérdés, hogy Kincses Előd, a nagy gyakorlattal rendelkező jogász avagy Markó Béla, a költő értelmezi helytelenül az RMDSZ-törvényeket, ki szegi meg azokat szándékosan, ki a vétkes. Egyedül az RMDSZ alapszabályzata a hibás: ha szerkesztői leszögezték volna, hogy kivételes képességekkel megáldott elnök sem maradhat tisztségében két mandátumnál tovább, értelmetlenné válna a székház(ak) bebetonozása újraválasztó aktivistákkal, és a politikai ellenfelek kigittelésére fordított energiát jobb ügyekre használnák. Vagy legalább annak egy részét, mert a könyöklést teljesen kiiktatni nem is lenne szabad. Ezzel edződik a politikai acél. De amíg az unalomig ismételt újraválasztást nem tiltja meg az alapszabályzat, csak annak lehetünk tanúi, hogyan rozsdásodik az ócskavas.