Óvakodjunk a függetlenektől!


Amikor teret nyitottunk a dési vitához, a játszma tétje nem volt olyan jellegű, hogy az asztalbontás után valaki az öngyilkosság gondolatával foglalkozzék. Időközben azonban – az RMDSZ-szel konkuráló független jelöltek felbukkanásával – mélyreható durvulás következett be, és ehhez nem akarunk semleges szemlélőkként asszisztálni.
A függetlenkedő jelöltek, legalábbis a jelenlegi erőviszonyok közepette, egyetlen célt érhetnek el: annyira széthúzzák a választótestületet, hogy nemcsak ők maradnak hoppon, hanem az RMDSZ-listán szereplő jelöltek sem jutnak be a testületbe.
Az sem feltétlenül örvendetes, ha a függetlenek mandátumhoz jutnak. Ugyanis korántsem biztos, hogy ők képezik a legjobb emberanyagot. Az RMDSZ-ből való kisodródás oka lehet pozitív jellegű, például valaki keményen odamond valamilyen szintű elnöknek, mert az elárulja a magyarság érdekeit, aztán egyenes gerinccel hátat fordít az egész bandának. De az esetek döntő többségében nem ez történik, hanem bizonyos csoportok – klikkek, ha úgy tetszik – kiszorítanak egyeseket vagy többeket a vezetőségből. Ilyen a politikai viadal: egyik legfontosabb eleme a pozícióharc. Akik nyernek, elismervényt kapnak a „természetes” kiválasztódásban tanúsított jó szereplésről, amelynek alapján választáskor vagy kinevezéskor jogosítványt kapnak, hogy a tömörülés – szövetség, párt, platform, szakmai vagy polgári szervezet – élén küzdjenek a közösség céljaiért.
Ez nem éppen lélekemelő vígjáték, de gondoljunk bele, hogy nézne ki egy másfajta kritériumrendszer szerint kiválasztódó vezérkar. Hogyan győzne meg egy alapvetően ellenséges beállítottságú hallgatóságot az a politikus, aki saját szervezetében sem képes tekintélyt szerezni magának? A közösség, amely életrevaló politikai vezéreket akar magának, nem drukkolhat a gyengébbeknek: sem azoknak, akiket újabb trónkövetelők kibillentenek vezető pozíciójukból, és azoknak se, akik nem tudják kitúrni helyükből a székükhöz keményen ragaszkodó vezéreket.
A dési közösségben azon a bizonyos kibeszélésen erőteljesen kidomborodott a szembenállás. Egy csoport megkaparintotta a vezető pozíciókat, és azokhoz érthető módon ragaszkodik. Igaza mellett meggyőzően tud érvelni, a közgyűlésekre összeverődő tagság hisz benne, és ahogy magasabb helyeken kibocsátott közleményekben kifejezik, támogatásáról biztosítja. A másik csoport csak alkalmanként van jelen közszerepléseken, és akkor sem ragadja magával a hallgatóságot, érvei felsorolásakor lámpalázba esik, könnyen kihúzható alóla a talaj. Ennek a csoportnak a tagjai sokkal gördülékenyebben fogalmaznak beadványaikban, leveleikben, sajtóközleményeikben – de ez már egészen más mesterség. A városi tanács pergő vitájában, amíg elkészül egy írott felszólalás, már döntöttek is, esetleg éppen arról, hogy a közösség gyermekei hova járjanak iskolába.
A szövetségben olyanokra is nagy szükség van, akik írott dokumentumokkal, háttéranyagokkal járulnak hozzá a közösségi célok eléréséhez. Milyen áldásos volna, ha a sértett csoport ebben kamatoztatná képességeit, amelyekkel a másik csoport nem nagyon rendelkezhet, ha eddig a sok támadó beadványra, levélre, sajtóközleményre egyetlen nyúlfarknyi cikkecskével válaszolt. Többek között ezért is sajnálatos, ha a belső politikai harc során sokan teljesen kisodródnak a szervezetből, akár azért, mert az új vezetőgarnitúra nem elég erős, emiatt féltékeny az elődökre, akár azért, mert a vesztesek látszólag kibékíthetetlenül megsértődnek. Az ilyen fajta lemorzsolódásnak gátat kellene vetni. A mindenkori vezetőknek jobb, ha ellenzékük körön belül marad, és nem kívülről támad. A sértődés pedig nagyon hamar elmúlhat. Tudunk olyanról, aki fennen hangoztatta, hogy nem szavaz az RMDSZ-listára, mert lemaradt róla, később pedig egészen magas tisztségbe jutott, éppen annak a listának köszönhetően, amelyet állítása szerint ő maga nem támogatott szavazatával.
Összegezésképpen: bármennyi pletyka, szóbeszéd, vagy akár reális ellenvetés kering az RMDSZ-listákról, azokra kell szavaznunk, ha nem akarunk úgy járni, mint a romák. Majdnem annyian vannak, mint mi, és mégis csak egyetlen képviselőjük van a parlamentben. Az is a kormányzat jóváhagyásával került be.
*
Mint A dési kibeszélés című cikkben jeleztük, a választmány rendkívüli összejövetelén tisztázódott: a helyhatósági választási névsor a vonatkozó törvény megjelenése után kapja meg végleges formáját. Azt, hogy ki marad rajta, illetve ki kerül bejutó szintre, a választmány dönti el. A közgyűlés szavazata alapján kialakult sorrendet muszáj felülbírálni, mert különben a tanácsba esetleg egyazon alapképzettségű emberek kerülnének, és azokat ugyanabba a szakbizottságba osztanák, így a szövetség érdeke csak egy területen érvényesülhetne a határozat-előkészítési szinten. Azon a gyűlésen úgy tűnt, mindenki belenyugodott abba, hogy a közgyűlés szavazata ebben a kérdésben nem szentírás. Most mégis elölről kezdődne a február közepén lezárt vita. Ezért felhívnánk az esetleges véleménynyilvánítók figyelmét arra, hogy a választási taktika, stratégia, ezen belül a listaösszeállítási módszertan tisztázott részleteit csak akkor boncolgassák, ha lényegesen újat tudnak mondani, és álláspontjaikat meggyőző érvekkel támasztják alá.