Eltérülés
Szabadság, 2000. április 8., XII. évfolyam, 83. szám
Éktelen zsivaj késztette sietősebb alkudozásra a piac egyik szegletében a bevásárlókat. A magnókazetta-árus valamilyen vallási szekta szertartását nyekergette. A közelben árusító hóstáti gazda látszólag közömbösen hallgatta, de hálásan fogadta a részvétteljes érdeklődést:
– Nem tart attól, hogy megtérítik?
– Egyet se féltsen engem, kedves uram, van nekem hova térni! Amint túladok a portékámon, betérek a kocsmába, aztán eltérek a sógorhoz, végül hazatérek az asszonyhoz, akinek a szája reggeltől estig be nem áll, mégis elviselhetőbb, mint ez az óbégatás.
Miközben a krumpli a kosárba, a pénz pedig a kötényzsebbe került, a gazda komolyra fordította a szót:
– Mi különben sem hagyjuk el egyházunkat.
Ha szomorú hétköznapjainkban általános lenne az egészséges humorérzék és a kitartás, felkopna a hittérítők álla. De sajnos, a közelmúlt nemcsak a hóstáti közösséget tizedelte meg, hanem ránk szabadította az idegen behatásokat.
A szektásodás kor- és világjelenség. Lehet, hogy máshol szükség van rá. Meglehet, hogy az elidegenedés „magasabb” fokán bizonyos egyéneknek szükségük van különleges mákonyra. Nem elég a kábítószer… Hát fogyasszák, váljék egészségükre, vagy betegségükre – mit szokás ilyenkor mondani? Nem szólhatunk bele abba, hogy például az öngyilkosságot szentesítő világszemlélet helyett milyen szabadidős foglalkozást kellett volna kitalálni a földteke túlsó oldalán. De azt biztosan tudjuk, hogy Erdélyben, a magyar hívők körében ügyködő hittérítők a legfeleslegesebb szélhámosok.
A vallási tolerancia őshazájában az emberek évszázadok óta több vallás közül választhattak, ha a születéssel örökölt hittől valamilyen okból eltávolodtak. A történelmi egyházak azonban számos közös vonással rendelkeznek, amelyek napjainkban lehetővé teszik az ökumenizmust. Az egyik legfontosabb közös törekvés a nemzetvédelem, amelyet az új (vagy régi új) szekták nem tudnak és nem is akarnak vállalni. Nem engedi őket a globalizmus és több más olyan béklyó, amelyet az erdélyi egyházak nem tűrtek és nem tűrnek meg magukon. A vatikáni világbirodalomhoz tartozó római katolikus püspökségeink bizonyos kérdésekben inkább követik Márton Áron példáját, mint a pápai helytartó útmutatásait, aki szerint a katolicizmus moldvai megmaradása érdekében nem kell firtatni a szertartás nyelvét a csángó templomokban. Az erdélyi magyarság érdekeinek a római katolikus egyház általi hű képviselete tükröződött abban is, ahogyan az erdélyi püspökök megértették, de nem fogadták el a Szentszék magyarázatát, amikor a pápa romániai látogatásakor elkerülte Erdélyt.
A protestáns egyházak is elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az erdélyi magyarság túlélte a határtologatást, majd a demokratikus, a királyi, a fasiszta és a kommunista diktatúrát. Számos településen templomaik átvették az iskola szerepét, betöltötték a hatalmilag létesített űrt az anyanyelvi közművelődésben.
Arról viszont nem tud a krónika, hogy a szekták is kivették volna részüket ebből az áldozatos, sőt kockázatos tevékenységből. És végül a hallgatás falát ledöntő társadalmi megmozdulás szikrája sem valamely új keletű vallásfelekezetből pattant ki.
Ha 1989 utolsó napjaiban felvetődik a kérdés, mekkora legyen a „demokratikus választék” a hitélet terén, a nagy eufóriában még azt találtuk volna mondani, hogy most már minden mindegy, elérkeztünk egy újabb Édenbe, a történelmi egyházaknak megköszönjük eddigi szolgálataikat, és mindenkinek külön bejáratú temploma lehet (ahogy az épülő ortodox templomok és kolostorok sokaságát elnézzük, nem állunk messze az egy főre eső egy templomtól). De aztán hamar ráébresztettek arra, hogy egyházaink nemzetvédő funkciója korántsem vált feleslegessé. Sőt, bizonyos tekintetben fontosabb lett. A beolvasztás, kiutálás, az etnikai egyneműsítés burkoltabb, ravaszabb eszközökkel folytatódik. Megmaradásunkban nem tud és nem is akar segíteni az a szekta, amely azt tartja, hogy hívei ne politizáljanak, így ne is szavazzanak az erdélyi magyarok jelöltjeire. (Másokra se, de ez nem vigasztal.)
Erdélyi magyar egyházaink történelmi tapasztalattal rendelkeznek abban, hogyan késztethetik kitartásra híveiket válsághelyzetekben. Ezért nagyon szomorú, hogy a reformátusok közé is hittérítők furakodtak. Az egyik amerikai, a másik ázsiai(!) tapasztalatokkal akarja fűszerezni az erdélyi hitéletet. Ezeknek a „missziósoknak” az áldatlan befolyása nyomán maholnap minden parókián más nyelven beszélnek. Az egyik lelkész kifejti, hogy miért kell kivonulnia az egyháznak a közművelődésből, a másik azt hajtogatja, hogy muszáj rockosítani az egyházi dalokat, a harmadik bezárná a templomot, hogy az emberek otthon, négyszemközt személyesebb kapcsolatot létesítsenek Istennel stb.
Nagy kár, hogy magyar falvainkban is meghallgatásra találnak. Pedig a hívek ősi egyházuknak is köszönhetően maradtak meg magyaroknak. Miért gondolják, hogy éppen most kellene „újítani” rajta? Miért hiszik el egy vándorprédikátornak, hogy eddigi hitéletük foltozgatásra szorul?
A hittérítők Kolozsváron felkereshetnék a Széchenyi téri piac szegletében a hóstáti gazdát, hogy megkérdezzék, mivel védi a fülét az álszirének óbégatásától.
– Nem tart attól, hogy megtérítik?
– Egyet se féltsen engem, kedves uram, van nekem hova térni! Amint túladok a portékámon, betérek a kocsmába, aztán eltérek a sógorhoz, végül hazatérek az asszonyhoz, akinek a szája reggeltől estig be nem áll, mégis elviselhetőbb, mint ez az óbégatás.
Miközben a krumpli a kosárba, a pénz pedig a kötényzsebbe került, a gazda komolyra fordította a szót:
– Mi különben sem hagyjuk el egyházunkat.
Ha szomorú hétköznapjainkban általános lenne az egészséges humorérzék és a kitartás, felkopna a hittérítők álla. De sajnos, a közelmúlt nemcsak a hóstáti közösséget tizedelte meg, hanem ránk szabadította az idegen behatásokat.
A szektásodás kor- és világjelenség. Lehet, hogy máshol szükség van rá. Meglehet, hogy az elidegenedés „magasabb” fokán bizonyos egyéneknek szükségük van különleges mákonyra. Nem elég a kábítószer… Hát fogyasszák, váljék egészségükre, vagy betegségükre – mit szokás ilyenkor mondani? Nem szólhatunk bele abba, hogy például az öngyilkosságot szentesítő világszemlélet helyett milyen szabadidős foglalkozást kellett volna kitalálni a földteke túlsó oldalán. De azt biztosan tudjuk, hogy Erdélyben, a magyar hívők körében ügyködő hittérítők a legfeleslegesebb szélhámosok.
A vallási tolerancia őshazájában az emberek évszázadok óta több vallás közül választhattak, ha a születéssel örökölt hittől valamilyen okból eltávolodtak. A történelmi egyházak azonban számos közös vonással rendelkeznek, amelyek napjainkban lehetővé teszik az ökumenizmust. Az egyik legfontosabb közös törekvés a nemzetvédelem, amelyet az új (vagy régi új) szekták nem tudnak és nem is akarnak vállalni. Nem engedi őket a globalizmus és több más olyan béklyó, amelyet az erdélyi egyházak nem tűrtek és nem tűrnek meg magukon. A vatikáni világbirodalomhoz tartozó római katolikus püspökségeink bizonyos kérdésekben inkább követik Márton Áron példáját, mint a pápai helytartó útmutatásait, aki szerint a katolicizmus moldvai megmaradása érdekében nem kell firtatni a szertartás nyelvét a csángó templomokban. Az erdélyi magyarság érdekeinek a római katolikus egyház általi hű képviselete tükröződött abban is, ahogyan az erdélyi püspökök megértették, de nem fogadták el a Szentszék magyarázatát, amikor a pápa romániai látogatásakor elkerülte Erdélyt.
A protestáns egyházak is elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az erdélyi magyarság túlélte a határtologatást, majd a demokratikus, a királyi, a fasiszta és a kommunista diktatúrát. Számos településen templomaik átvették az iskola szerepét, betöltötték a hatalmilag létesített űrt az anyanyelvi közművelődésben.
Arról viszont nem tud a krónika, hogy a szekták is kivették volna részüket ebből az áldozatos, sőt kockázatos tevékenységből. És végül a hallgatás falát ledöntő társadalmi megmozdulás szikrája sem valamely új keletű vallásfelekezetből pattant ki.
Ha 1989 utolsó napjaiban felvetődik a kérdés, mekkora legyen a „demokratikus választék” a hitélet terén, a nagy eufóriában még azt találtuk volna mondani, hogy most már minden mindegy, elérkeztünk egy újabb Édenbe, a történelmi egyházaknak megköszönjük eddigi szolgálataikat, és mindenkinek külön bejáratú temploma lehet (ahogy az épülő ortodox templomok és kolostorok sokaságát elnézzük, nem állunk messze az egy főre eső egy templomtól). De aztán hamar ráébresztettek arra, hogy egyházaink nemzetvédő funkciója korántsem vált feleslegessé. Sőt, bizonyos tekintetben fontosabb lett. A beolvasztás, kiutálás, az etnikai egyneműsítés burkoltabb, ravaszabb eszközökkel folytatódik. Megmaradásunkban nem tud és nem is akar segíteni az a szekta, amely azt tartja, hogy hívei ne politizáljanak, így ne is szavazzanak az erdélyi magyarok jelöltjeire. (Másokra se, de ez nem vigasztal.)
Erdélyi magyar egyházaink történelmi tapasztalattal rendelkeznek abban, hogyan késztethetik kitartásra híveiket válsághelyzetekben. Ezért nagyon szomorú, hogy a reformátusok közé is hittérítők furakodtak. Az egyik amerikai, a másik ázsiai(!) tapasztalatokkal akarja fűszerezni az erdélyi hitéletet. Ezeknek a „missziósoknak” az áldatlan befolyása nyomán maholnap minden parókián más nyelven beszélnek. Az egyik lelkész kifejti, hogy miért kell kivonulnia az egyháznak a közművelődésből, a másik azt hajtogatja, hogy muszáj rockosítani az egyházi dalokat, a harmadik bezárná a templomot, hogy az emberek otthon, négyszemközt személyesebb kapcsolatot létesítsenek Istennel stb.
Nagy kár, hogy magyar falvainkban is meghallgatásra találnak. Pedig a hívek ősi egyházuknak is köszönhetően maradtak meg magyaroknak. Miért gondolják, hogy éppen most kellene „újítani” rajta? Miért hiszik el egy vándorprédikátornak, hogy eddigi hitéletük foltozgatásra szorul?
A hittérítők Kolozsváron felkereshetnék a Széchenyi téri piac szegletében a hóstáti gazdát, hogy megkérdezzék, mivel védi a fülét az álszirének óbégatásától.