Nits Árpád

Nehéz lehet manapság a román önérzet dolga. Mitől sértődjön meg? A magyar diplomácia jólneveltségétől, avagy Csurka István állásfoglalásaitól? Vegyük sorra, mit tesz egyik és mit a másik. A magyar diplomácia diplomatikus. Úgy viselkedik, mint az úriember, akinek a társaságában valaki ütemesen szellent, de ő nem akarja észrevenni. Amikor ellopták a zászlóját a kolozsvári konzulátusról, szemérmesen elfordult. Azt sem kérte számon, hogy felségterületének megsértőivel az illetékes hatóságok miért nem jártak el a törvény előírásai szerint. Pedig léteznek vonatkozó bírósági precedensek. 1990 elején Marosvásárhelyen magyar fiatalokat börtönbüntetéssel sújtottak azért, mert állítólag arra gondoltak, hogy levennék Avram Iancu szobráról a zászlót. Ha elérnék. De előre megfontolt szándékukban a létra sem szerepelt. Ilyen szempontból a magyar külpolitika következetes. A mostani kolozsvári főkonzult is rendszeresen sértegetik, de a magyar diplomácia csak nagyokat nyel. (Attól tartunk, valaki azt sugallja a magyar külügynek, hogy tapintatával bennünket kímél. Pedig rajtunk mindenképpen találnak kötekednivalót. Ha nem találnak, akkor kitalálnak.) Ezzel szemben Csurka István komolyan veszi azt, amit lát vagy hall. Itt van például az a botrányos kijelentése, hogy a Tisza mérgezése nem a véletlen, hanem a szándékosság műve. Mire alapozhatta? Amikor a tiszai halállomány a hasát mutatta a világnak, román félhivatalos és hivatalos – nemcsak ellenzéki nacionalista, hanem minisztériumi! – vélemény szerint Nagybányán nem szabadult el annyi cián, és ha el is szabadult volna, attól a ciántól nem döglik a hal. Kipróbálták, a tévében bemutatták. Aki ezt készpénznek veszi, mire gondoljon? Hogyan került annyi méreg a folyóba, amennyitől végül Galacon is megtiltották a vízfogyasztást? Máshol juttathattak gyilkos anyagot a Tiszába. Nem Magyarországon, mert annyira azért nem öngyilkos nemzet a magyar, hogy saját életterét önkezével felszámolja. Tehát valahol Nagybánya és a magyar államhatár között került a kritikus mennyiségű méreg a folyóba – gondolhatta az, aki az azonnali román állásfoglalásokat komolyan vette. Ha pedig a méregadagolás helyszínének semmi köze az aranybányászathoz, akkor csak a szándékosság gyanúja merülhet fel. Következhet a cél firtatása. Vajon a szomszéd kecskéjének a megnyuvasztására irányuló szándék egymagában mindent megmagyarázna? Talán. De van más román szállóige is, amely felkeltheti a szándékosságelmélet kutatójának figyelmét. Ez úgy hangzik, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig. Ettől csupán gondolatnyi távolságra van a mai alföldi lakosság elzavarásának, az igénytelenebb keleti népesség betelepítésének a veszélye és annak szükségessége, hogy az SZDSZ-t meg kell akadályozni a magyar honvédelem felszámolásában. (Egyébként, ha nem mindenki vette volna észre, Csurka főként a sorköteles fiatalok megnyerését szolgáló kampányfogást akarta leszerelni a maga módján.) Külön téma lehetne, hogy vajon az igénytelenebb népességbe bennünket is belekalkulált-e Csurka István, és hogy erre meg kellene sértődnünk, avagy ne fájjon az igazság. Azt azonban váltig nem értjük, hogy a szándékosság gyanújától mások miért szívták fel a vizet. Hiszen nyilatkozataikból egyenesen következik. Vagy azt szeretnék, hogy levegőnek nézzék őket?