Felesleges nullák
Szabadság, 2000. április 1., XII. évfolyam, 77. szám
Mugur Isărescu az általános életszínvonal lassú emelkedésének kezdetét jósolta az év második felére, ugyanakkor kormányunk, pártunk és államunk mindent előkészített a tömeges elnyomorodás folytatásáért. Áprilisban emelik az összes áru és szolgáltatás költségeit befolyásoló energia árát.
Pedig az utóbbi tíz év gazdaság-leépítési tapasztalata világosan bebizonyította, hogy nem az árak emelésével, hanem a fizetések csökkentésével kellett volna megteremteni a jelenlegi állapotot, vagyis azt, hogy a bérből, fizetésből, nyugdíjból, szociális juttatásokból élők a totális fizetésképtelenség bejelentését fontolgatják.
Aki még emlékszik a régi pénzértékre, könnyen el tudja képzelni, hogy ha a kenyér ára 5 lej maradt volna, és az átlagember jövedelme 300–1200 lejre csökken, az életminőség hajszálra ugyanolyan lenne, mint most, a sok nullával. A pénznyomda rengeteg papírt megspórolhatott volna, a közgazdasági nullák mégis elszabadították az inflációt.
Persze, jól tudjuk, hogy valójában nem szakmai nullák ők, sőt a kelleténél több a magukhoz való eszük. Bizonyos rétegek számára roppant előnyös az infláció, mert zavarost teremt, amiben élvezet halászni. Az egyik nagytestű halfaj a kamat. Ha magas az infláció rátája, a bankok csak kétszámjegyű (esetünkben 50 százalékon felüli) kamatokkal csalogathatják ki az emberek zsebéből a pénzt. A nagymenők is magas kamatokkal forgathatják a pénzüket – helyesebben: pénzünket – egyik bankból a másikba. Csőd idején azonban a nagybetéteseket a jegybank megsegíti, nehogy meginogjon az állítólagos pénzügyi egyensúly, a kispénzűek pedig évekig szaladgálhatnak, és jajgathatnak a pénzük után.
Ez is a kezdeti (esetünkben: nagyon primitív) tőkefelhalmozást segíti elő. A magas kamatnak azonban van egy másik, szintén erkölcstelen vetülete. Az állam által szavatolt betéti vagy kincstárjegyi kamatot gazdasági visszaesés idején az adóból fizetik. Más forrás nincs. Normális körülmények között a kamatot az alapágazatokban gazdálkodják ki, ráfizetéses termelésben azonban a hitel alapösszege sem térül meg. Úgyhogy akinek van némi összekuporgatott pénze, és a félévenkénti tolongásban vásárol néhány kincstárjegyet – most éppen újra szezonja van –, tudja meg, hogy a jelentősnek tűnő nyereség nem az égből pottyan az ölébe, hanem többek között saját út- és füstadóiból fedezik azt.
Ideje volna hát megállítani az árak emelkedését és el kellene kezdeni a fizetések csökkentését. Ha a villanytermelők nem jönnek ki a jelenlegi árakból, mondjanak le fizetésük egy részéről, de nem úgy ám, ahogy a vezérigazgatók szeretnék. Ne a takarítónők járandóságát kezdjék megnyirbálni, hanem az 50 millión felüli „szakértőket” és „delegált” igazgatótanácsosokat késztessék terepszínűbb életmódra.
Hasonlóképpen kellene felülvizsgálni a hőenergia-szolgáltatók juttatását is. Évtizednyi szorgos telhetetlenséggel elérték, hogy egyre nagyobb lakossági réteg képtelen megfizetni szolgáltatásaikat, mind több lakást, háztömböt, lakótelepet lekapcsolnak a melegvíz- és távfűtéshálózatról. Ki kellene számítani, hogy a maguknak sok milliós fizetést megkövetelő „menedzserek” szolgáltatási területe mennyire szűkült be, és a járandóságukat annak megfelelően állapítsák meg. Mindjárt sokkal megfontoltabban számláznák a reális és a fiktív fogyasztást, nehogy további fizetéscsökkentést vívjanak ki maguknak.
A fizetéscsökkentést persze azokban az ágazatokban kellene elkezdeni, amelyekben a legfrissebb statisztikai adatok szerint a legmagasabbak a fizetések, és amelyekben – sorszerűen – nem új érték, hanem többnyire kár keletkezik:a bankokban, a biztosítótársaságokban és az egészségbiztosítási pénztárakban.
Így a nemzeti pénznem hamarosan elvesztené dömpingáru jellegét, egyre kevesebbet nyomtatnának belőle, az árak hamarosan elérnék az 1990-es szintet, a fizetések a jelenlegin maradnának, de a felesleges nullák nélkül. Az életminőség tehát ugyanilyen lenne, viszont nem kellene újabb áremelésekkel felkavarni a gazdasági állóvíz iszapját.
Ezekkel az intézkedésekkel elérnék a világ egyedülálló választási eredményét: nyeregben maradna az a kormánykoalíció, amelyik drasztikusan csökkenti a fizetéseket.
Aztán el lehetne kezdeni végre komolyan dolgozni.
Pedig az utóbbi tíz év gazdaság-leépítési tapasztalata világosan bebizonyította, hogy nem az árak emelésével, hanem a fizetések csökkentésével kellett volna megteremteni a jelenlegi állapotot, vagyis azt, hogy a bérből, fizetésből, nyugdíjból, szociális juttatásokból élők a totális fizetésképtelenség bejelentését fontolgatják.
Aki még emlékszik a régi pénzértékre, könnyen el tudja képzelni, hogy ha a kenyér ára 5 lej maradt volna, és az átlagember jövedelme 300–1200 lejre csökken, az életminőség hajszálra ugyanolyan lenne, mint most, a sok nullával. A pénznyomda rengeteg papírt megspórolhatott volna, a közgazdasági nullák mégis elszabadították az inflációt.
Persze, jól tudjuk, hogy valójában nem szakmai nullák ők, sőt a kelleténél több a magukhoz való eszük. Bizonyos rétegek számára roppant előnyös az infláció, mert zavarost teremt, amiben élvezet halászni. Az egyik nagytestű halfaj a kamat. Ha magas az infláció rátája, a bankok csak kétszámjegyű (esetünkben 50 százalékon felüli) kamatokkal csalogathatják ki az emberek zsebéből a pénzt. A nagymenők is magas kamatokkal forgathatják a pénzüket – helyesebben: pénzünket – egyik bankból a másikba. Csőd idején azonban a nagybetéteseket a jegybank megsegíti, nehogy meginogjon az állítólagos pénzügyi egyensúly, a kispénzűek pedig évekig szaladgálhatnak, és jajgathatnak a pénzük után.
Ez is a kezdeti (esetünkben: nagyon primitív) tőkefelhalmozást segíti elő. A magas kamatnak azonban van egy másik, szintén erkölcstelen vetülete. Az állam által szavatolt betéti vagy kincstárjegyi kamatot gazdasági visszaesés idején az adóból fizetik. Más forrás nincs. Normális körülmények között a kamatot az alapágazatokban gazdálkodják ki, ráfizetéses termelésben azonban a hitel alapösszege sem térül meg. Úgyhogy akinek van némi összekuporgatott pénze, és a félévenkénti tolongásban vásárol néhány kincstárjegyet – most éppen újra szezonja van –, tudja meg, hogy a jelentősnek tűnő nyereség nem az égből pottyan az ölébe, hanem többek között saját út- és füstadóiból fedezik azt.
Ideje volna hát megállítani az árak emelkedését és el kellene kezdeni a fizetések csökkentését. Ha a villanytermelők nem jönnek ki a jelenlegi árakból, mondjanak le fizetésük egy részéről, de nem úgy ám, ahogy a vezérigazgatók szeretnék. Ne a takarítónők járandóságát kezdjék megnyirbálni, hanem az 50 millión felüli „szakértőket” és „delegált” igazgatótanácsosokat késztessék terepszínűbb életmódra.
Hasonlóképpen kellene felülvizsgálni a hőenergia-szolgáltatók juttatását is. Évtizednyi szorgos telhetetlenséggel elérték, hogy egyre nagyobb lakossági réteg képtelen megfizetni szolgáltatásaikat, mind több lakást, háztömböt, lakótelepet lekapcsolnak a melegvíz- és távfűtéshálózatról. Ki kellene számítani, hogy a maguknak sok milliós fizetést megkövetelő „menedzserek” szolgáltatási területe mennyire szűkült be, és a járandóságukat annak megfelelően állapítsák meg. Mindjárt sokkal megfontoltabban számláznák a reális és a fiktív fogyasztást, nehogy további fizetéscsökkentést vívjanak ki maguknak.
A fizetéscsökkentést persze azokban az ágazatokban kellene elkezdeni, amelyekben a legfrissebb statisztikai adatok szerint a legmagasabbak a fizetések, és amelyekben – sorszerűen – nem új érték, hanem többnyire kár keletkezik:a bankokban, a biztosítótársaságokban és az egészségbiztosítási pénztárakban.
Így a nemzeti pénznem hamarosan elvesztené dömpingáru jellegét, egyre kevesebbet nyomtatnának belőle, az árak hamarosan elérnék az 1990-es szintet, a fizetések a jelenlegin maradnának, de a felesleges nullák nélkül. Az életminőség tehát ugyanilyen lenne, viszont nem kellene újabb áremelésekkel felkavarni a gazdasági állóvíz iszapját.
Ezekkel az intézkedésekkel elérnék a világ egyedülálló választási eredményét: nyeregben maradna az a kormánykoalíció, amelyik drasztikusan csökkenti a fizetéseket.
Aztán el lehetne kezdeni végre komolyan dolgozni.