Foszlánymagyarság


Gondolatébresztő riportot láthattunk március 24-én éjszaka a Duna tévében. B. Nagy Veronika és Vetési László stábja a verespataki magyarságot mutatta be.
A szerzők rendszerint a szórvánnyal foglalkoznak, de azok a magyarok, akik családban, iskolában, templomban románul beszélnek, nem sorolhatók ebbe a kategóriába. Ez az első gondolat, amit a dokumentumriport ébresztett. Ebből következik a második, amit szintén a riport sugallt: az azonosságzavar nem helyi színfolt, magyarázata a közhiedelemmel ellentétben nem a történelemben gyökerezik, hiszen az 1849-es vérengzés emléke alig él az egyszerű emberek tudatában. Az Aranyos völgyében, az igen erős román nemzettudattal rendelkező mócok hazájában bárki bátran mondhatja magáról, hogy magyar ősei voltak, és ő is magyarnak tartja magát, még ha egy mukkot sem tud magyarul.
A jelenség egyébként földrajzilag is terjedőben van, hiszen a Mezőség egyes falvaiban a hívek napjainkban kezdik kérni a papokat, hogy románul prédikáljanak.
Tehát nemsokára három erdélyi magyarkategóriában kell gondolkoznunk: van tömbmagyar, szórványmagyar és foszlánymagyar. Ennek a helyzetnek megfelelően kellene megszervezni a belső választásokat. Vajon közvetlenül, avagy elektorokon keresztül válassza meg vezetőit az a magyar, akit vezetői magára hagytak? (Sietni nem kell a döntéssel. Az RMDSZ XIII. kongresszusáig ráér.) Meg aztán a készülő státustörvény sem tekinthet el ettől a valóságtól. Nem volna helyes, ha a nyelvtudás alapján Fúró Gyulának, Boda Józsefnek, Hajdú Győzőnek és Păunescu több más kebelbarátjának, valamint a már kettős állampolgársággal rendelkező személyeknek kijárna a különleges magyarországi jogállás, ugyanakkor a verespatakiakról, akik önhibájukon kívül vesztették el kapcsolatukat az anyanyelvvel, megint elfeledkezne a magyarok Istene.
A másik gondolatot az egyik interjúalanynak az a mondata gerjesztette, hogy Verespatakot Mária Terézia lendítette fel. Igaz, sok aranyat elvitt innen, de hozott is gépeket, szakembereket. Ma újra a fellendülés reményétől ég lázban a bányaváros. Kanadaiak hoznak gépeket és szakembereket. Persze szintén elvisznek valamit. Nemcsak aranyat. Hanem lebontanak katolikus, református, unitárius templomot és több más régi épületet, mert állítólag éppen azok alatt van a legtöbb aranyérc.
Ez mindig így történt Verespatakon. Idegenek jöttek, valamit hoztak, de többnyire vittek. Már a rómaiak is innen töltötték fel a kincstárukat. Bukarest is. A „felszabadulás” után még a személyes ékszereket is elvitték. Bukarestből is hoztak valamit, hogyne hoztak volna. Például embereket, akik elhurcolták a megátalkodott aranyrejtegetőket, függetlenül azok nemzetiségétől – tudtuk meg a riportból. Hogy ezen kívül mit hozott a bukaresti hatóság? Miért? Muszáj hoznia is annak, aki elvisz? Nem létezhet kivétel?
Verespatak egyébként a szegénység, a pangás, a tanácstalanság völgye. Amikor a külső be- és kiruházók más térségekkel foglalkoztak, a kincstári jellegű épületek menten roskadozni kezdtek, az emberek szétszéledtek a távolabbi bányákba, főleg a Zsil-völgyébe. (Jó helyre!) Hát nem tragikus? Ha nem akad valaki, aki elvegye az arany oroszlánrészét, Erdély egyik leggazdagabb vidéke azonnal nyomorba süllyed. Olyan ez, mint a vérvételhez szoktatott ember: belebetegszik, ha nem csapolják rendszeresen a vénáját.
Verespatakon évezredes hagyománya van az önkormányzatiság feladásának. A történelem folyamán meg sem próbálta önállóan hasznosítani hatalmas kincsét, pedig „aszfalt helyett arannyal boríthatnák a úttestet”. Vagy megpróbálta, csak sohasem hagyták?
Akkor nem akarta eléggé erősen. Mint általában az egész Erdély.