Ellenütemben


Kompromisszumpolitikusaink az utóbbi időben jó néhány decibellel felerősítették hangjukat. Olyasmiket is kimondanak, amikért korábban másokon elverték a port: most kijárna nekünk Bolyai-egyetem, kettős állampolgárság, európa tanácsi felvigyázás és sok más nyalánkság, amilyenek eddig csak a szakadárnak és antipolitikusnak tartott polgári fórumokon hangzottak el.
Tudjuk, persze, jól tudjuk, honnan fúj a szél. Nyakunkon a választási kampány, és a jelöltlisták bérletesei bizonygatni akarják, hogy számukra sem idegenek a „nép-nemzeti” törekvések. Érthető tehát a nyüzsgés, de nem elfogadható. Ugyanis bárki átlát a pótcselekvés szitáján. A kormányzás utolsó kilencven méterén képtelenség látványos eredményeket elérni, és most már külföldön sem vesznek komolyan, miután három évig nyugtatgattuk a Nyugatot, hogy semmi bajunk, benne vagyunk... Tehát teljesen kár a gőzért. Ugyanakkor kifejezetten káros is lehet a hegy alatti abrakolás, mert a politikai ellenfél (az egyik, a rosszabbik, vagyis a mostani ellenzék) így kiálthat fel: na né, milyen követelőző szervezetet vitt be a kormányba a Demokratikus Konvenció, hát már ezzel is rászolgált a leváltásra, ugye, kedves román testvérek a nacionalizmusban.
Az ésszerű ütemezés az lett volna, ha a kemény szólamok a kormányzás elején kapnak hangot, és a felmérés arról, hogy voltaképpen nincs is szükség Bolyai-egyetemre, most készülne el (amikor már megvolna az egyetem). A Szabadelvű Kör ideológusa is okosabban járt volna el, ha most törne ki örömujjongásban, hogy bárki demokratikusan kimondhatja, ha nem ért egyet az önálló egyetem létrehozásával. Mindezt a határon túli magyarok „szakértője” a Magyar Hírlapban közölt és a Szabadságnak sebtében faxon elküldött tanulmányában támasztaná alá (igaz, az illető már nincs a hivatalban, de az ellenpropaganda a legkedveltebb napilapokban és „kereskedelmi” tévékben a csonkakuratóriumok idején sem ismer akadályt).
Hasonlóképpen a kormánykoalíció mandátumának végén kellene fejtegetni, hogy a kettős állampolgárság nem kivitelezhető, mert nem lehet eldönteni, hogy például melyik helyi kiskirálynak fizessünk adót a kolozsvári ószeren vásárolt kerékpárért és a monostori blokklakásért. (Ezt a problémát pillanatnyilag nem szabad túlbeszélni, mert többségi érzékenységet sértenénk. A besszarábiai testvérek tömegesen intézik kettős identitásukat, egyet sem izgulva azon, hogy vajon hova címezik számukra a katonai behívót.)
Egyszóval most kellene minden elképzelhető jogról lemondani, most kellene a világ legcsendesebb kisebbségi szervezetének látványát mutatnia az RMDSZ-nek, ha nem akarjuk rontani a koalíciós partnerek választási esélyeit. Az utolsó nyolcvan méteren kellene kivívni többek között a németországi sajtó elismerését, amelyet oly erőteljesen hangsúlyoztak a Szabadelvű Kör marosvásárhelyi vitáján. (Mellesleg: ne csodálkozzunk azon, hogy a ki tudja kik által vezérelt német sajtó annyira kedveli a meghunyászkodó kisebbségeket. Németországban a közvélemény a vendégmunkások egyre növekvő tömegét tartja etnikai kisebbségnek, nem az őshonos nemzetrészeket.)
De akkor hogyan viszonyuljunk a választási kampányhoz? Mit ígérjen a szavazóknak az a jelölt, aki eddig tudott volna tenni valamit, de nem akart? Semmit se ígérjen. Lehetőleg ne legyen jelölt. De ha a listaösszeállítók mégis úgy látják, hogy az illető képességeire, tapasztalatára, egyéb kvalitásaira feltétlenül szükség van, lelkük rajta. Mindazok, akik meg vagyunk győződve, hogy az RMDSZ-nek feltétlenül újra be kell jutnia a román parlamentbe, és minél nagyobb arányban kell képviselnie a magyarságot a helyhatósági szervekben, mindenképpen elmegyünk szavazni.