Nits Árpád

Egyik átmeneti korszakunkból a másikba való átdöcögés közben eljutottunk ahhoz a mérföldkőhöz, amelynél nem érdemes személyeket bírálni. Egyesek felismerték a letagadás letagadásában rejlő óriási lehetőségeket, és így hiába szembesítjük őket félrelépéseikkel, amelyekkel segítettek elszúrni például a Bolyai-egyetem újralétesítését, mert most szemrebbenés nélkül állítják, hogy ők bizony még a kettős állampolgárságra sem mondták soha, hogy túl bő nagykabát az nekünk.
Mások a vállvonogatás technológiáját, a Horn-módszert karolták fel. Igen, na és? – ismerik be nyíltan vagy hallgatólagosan, ha szemükre vetik, hogy rossz ügy szolgálatába álltak. Bővebb válaszváltozatukban kígyót-békát vitapartnerükre szórnak, de a lényeggel kapcsolatban nem igyekeznek tisztázni magukat a közvélemény előtt. Ez nem egyeztethető össze az emberi hiúsággal, tehát a jelenségnek objektív magyarázata lehet. Olyan társadalmi szövődmény alakult ki, amelyben a saját barikádoldalról a saját barikádoldalra való tüzelést busásan megfizetik bizonyos érdekcsoportok, politikai maffiák, amelyeket a barikádnak ugyanarra az oldalára vetett a sors.
Ezért volt oktalanság felszisszenni akkor, amikor bizonyos személyek, akik saját maguknak rég kijárták a kettős állampolgárságot, magyarországi és erdélyi újságokban heves kirohanásokkal hadakoztak annak intézményesítése ellen. Minden tiltakozásunk, észérvünk egy elismerő aláírás volt megbízólevelükön: igazoltuk az oldallövészeket kenyéradó gazdáik előtt, hogy elevenünkbe találtak.
Most, amikor a jobbik oldali magyar kormánykoalíció erőfeszítéseket tesz a kérdés megoldására, az oldallövészek késedelem nélkül kitaláltak egy szószörnyet, a státusmagyart, amellyel „bármilyen pozícióból” lőni lehet a külhoni magyar állampolgárság alakuló intézményére. Akkor követnénk el a legnagyobb hibát, ha a szó szabadalmazóját, első alkalmazóját, majd lihegő követőit név szerint kezdenénk emlegetni a nyilvánosság előtt. Ez nekik nem pellengér lenne, ellenkezőleg, kapóra jönne. Ellenérzésünket büszkén idéznék megbízóiknak, és nyújtanák a markukat, mert ugye, tevékenységük hatékonyságához nem férne kétség.
Érdekes belegondolni, mi történik eközben a barikád túlsó oldalán.
Miért ez a gyanús csend? Vajon az ellenfél kárán miért nem örvendeznek hangos hahotával Románország legkedveltebb napilapjában? Mi képtelenek vagyunk visszatartani kuncogásunkat, amikor a sok közül az egyik nemzeti egységpárt lehúzza egy másik nemzeti egységpárt képéről a bőrt. Egy esetben szopogatnánk citromot, hogy el ne áruljuk érzelmeinket: ha valamelyik egységpárt soraiban olyan emberek is lennének, akik valamilyen érdekből áthajtják a vizet a mi malmunkra. Nem lennénk bolondok kinevetni őket, mert akkor „hivatalból” észbe kellene kapniuk, találataik megtapsolásától is tartózkodnánk, mert az felérne dekonspirálásukkal.
És ha már a barikád túlsó oldalán vizsgálódunk: az ottani főstatiszták név szerinti bírálgatása sem túlságosan kifizetődő. A legvadabb uszításokmiatti felháborodásunkat is kemény valutára váltják bizonyos választórétegekben. Mi kaparjuk ki a számukra a legfinomabb gesztenyét a legforróbb parázsból. Ehelyett inkább jelenségekre hívjuk fel a figyelmet. Például arra, hogy a kommunista alanyba oltott nácizmus eredményei már abban gyümölcsöznek, hogy magyarul beszélő gyermekeket vernek meg kolozsvári buszon. Hadd legyen a világnak méltó feladata, hiszen az osztrák ügy korántsem mérhető energiáihoz.