Edzett fülek
Szabadság, 2000. március 9., XII. évfolyam, 57. szám
Minisztériumi illetékes szavait idézték, miszerint a tiszai halpusztulást nem a cián, hanem annak ellenszere okozta, mire a magyar Tisza-ügyi kormánybiztos jelezte, hogy nem hisz a fülének. Megerősítették, hogy valóban román államtitkár mondta a sületlenséget, akkor azonban a kormánybiztos a közvetítőláncban gyanította a hibát.
Mi itt, Romániában, előnyösebb helyzetben vagyunk. Rendszerint egyből elhisszük, hogy azt halljuk, amit mondanak. Akkor is hittünk a fülünknek, amikor első számú vízügyi szakemberünk szerint a halak azért döglöttek meg, mert januárban hideg volt, a folyó befagyott, a jégkéreg alatt elfogyott az oxigén. Ezt bizonyára így tanították Moszkvában, mellőzve annak firtatását, hogy a szibériai farkasordító hidegtől miért nem pusztult el évente a Dnyeszter teljes halállománya, amikor a folyó odatartozott.
Sietünk pontosítani, hogy csak a fülünknek hiszünk. Az illetékeseknek nem. Csak azért, nehogy valaki szándékosan félrehalljon.
Így például akkor sem rohantunk fülgyógyászhoz, amikor azt hallottuk a Kossuth rádió amerikai tudósítójától, hogy a környezetszennyező Baia Mare-i vállalatra az ottani közvélemény is felfigyelt. A nyolcvan év alatt többször voltak olyan időszakok, amikor magyar szövegben is csak így volt szabad leírni, nyilvánosan kimondani Nagybánya nevét. A fülünk tehát hozzáfásult. De a tudósítónak nem hinnénk el, hogy a világszerte törvénytelennek közismertetett csonkakuratórium nem biztosít pénzügyi keretet egy helységnévtár beszerzésére (ha a rádió munkatársa valamilyen okból nem ismeri az erdélyi városok eredeti nevét). És azt sem hisszük el, hogy a stúdióban ne lehetne valaki, aki kiollózná a magyar szövegbe nem illő szót, különösképpen most, amikor kivételesen erdélyi magyar újságíróktól sem követelhetik meg a kevertes nyelvhasználatot.
Szombat délelőtt sem kapkodtunk a fülünkhöz, amikor a rádiókabaréban a tiszai károsultakkal élcelődtek. Első „olvasatra” elhittük, hogy olyan ízléstelenséget hallunk, ami nemcsak a tragédia közvetlen kárvallottjait, hanem az edzetlen füleket is sérti. De a miénket? Hol vannak azok az idők, amikor a budapesti rádió kollektív hallgatásával vigasztaltuk magunkat?! Rég rádöbbentünk, hogy a kabarét is elvitte a pártoskodás az „objektív tárgyilagosságba”, minduntalan kilóg a ballólába. Lám, ha a Tisza-ügyben ütni lehetett a Fidesz egyik miniszterén, akkor a tönkretett halászok is kaptak néhány frászt. Máskor ne álljanak olyan közel a zaftos témához.
A politikai viccgyártók viselkedését magyarázná, hogy a közönség a mindenkori hatalom kifigurázását honorálja a legodaadóbban. Hát persze, mondanánk, ha nem ugyanez a politikusi garnitúra lett volna a kabarék céltáblája kormányváltás előtt is. Amikor ellenzékben volt. És ha nem lenne egy ellenpélda, a Divertis. A bukaresti kabarésok mindkét oldalnak érdemei szerint juttatnak a poénokból, így a politikai színpadi vicc nem járul hozzá a román balos koalíció visszahozásához. (Ha mégis visszajön, azért majd mások vállalhatják a felelősséget.)
Hogy a jelenlegi magyarországi ellenzék nem szolgáltat elegendő humorizálnivalót? Na, ne etessenek! Az országgyűlés munkálatait mi is élőben láthatjuk.
Mi itt, Romániában, előnyösebb helyzetben vagyunk. Rendszerint egyből elhisszük, hogy azt halljuk, amit mondanak. Akkor is hittünk a fülünknek, amikor első számú vízügyi szakemberünk szerint a halak azért döglöttek meg, mert januárban hideg volt, a folyó befagyott, a jégkéreg alatt elfogyott az oxigén. Ezt bizonyára így tanították Moszkvában, mellőzve annak firtatását, hogy a szibériai farkasordító hidegtől miért nem pusztult el évente a Dnyeszter teljes halállománya, amikor a folyó odatartozott.
Sietünk pontosítani, hogy csak a fülünknek hiszünk. Az illetékeseknek nem. Csak azért, nehogy valaki szándékosan félrehalljon.
Így például akkor sem rohantunk fülgyógyászhoz, amikor azt hallottuk a Kossuth rádió amerikai tudósítójától, hogy a környezetszennyező Baia Mare-i vállalatra az ottani közvélemény is felfigyelt. A nyolcvan év alatt többször voltak olyan időszakok, amikor magyar szövegben is csak így volt szabad leírni, nyilvánosan kimondani Nagybánya nevét. A fülünk tehát hozzáfásult. De a tudósítónak nem hinnénk el, hogy a világszerte törvénytelennek közismertetett csonkakuratórium nem biztosít pénzügyi keretet egy helységnévtár beszerzésére (ha a rádió munkatársa valamilyen okból nem ismeri az erdélyi városok eredeti nevét). És azt sem hisszük el, hogy a stúdióban ne lehetne valaki, aki kiollózná a magyar szövegbe nem illő szót, különösképpen most, amikor kivételesen erdélyi magyar újságíróktól sem követelhetik meg a kevertes nyelvhasználatot.
Szombat délelőtt sem kapkodtunk a fülünkhöz, amikor a rádiókabaréban a tiszai károsultakkal élcelődtek. Első „olvasatra” elhittük, hogy olyan ízléstelenséget hallunk, ami nemcsak a tragédia közvetlen kárvallottjait, hanem az edzetlen füleket is sérti. De a miénket? Hol vannak azok az idők, amikor a budapesti rádió kollektív hallgatásával vigasztaltuk magunkat?! Rég rádöbbentünk, hogy a kabarét is elvitte a pártoskodás az „objektív tárgyilagosságba”, minduntalan kilóg a ballólába. Lám, ha a Tisza-ügyben ütni lehetett a Fidesz egyik miniszterén, akkor a tönkretett halászok is kaptak néhány frászt. Máskor ne álljanak olyan közel a zaftos témához.
A politikai viccgyártók viselkedését magyarázná, hogy a közönség a mindenkori hatalom kifigurázását honorálja a legodaadóbban. Hát persze, mondanánk, ha nem ugyanez a politikusi garnitúra lett volna a kabarék céltáblája kormányváltás előtt is. Amikor ellenzékben volt. És ha nem lenne egy ellenpélda, a Divertis. A bukaresti kabarésok mindkét oldalnak érdemei szerint juttatnak a poénokból, így a politikai színpadi vicc nem járul hozzá a román balos koalíció visszahozásához. (Ha mégis visszajön, azért majd mások vállalhatják a felelősséget.)
Hogy a jelenlegi magyarországi ellenzék nem szolgáltat elegendő humorizálnivalót? Na, ne etessenek! Az országgyűlés munkálatait mi is élőben láthatjuk.