Eladó elnöki láncok
Szabadság, 2000. március 2., XII. évfolyam, 51. szám
Constantinescu elnök gyakran tévedett, sokszor hibázott. De egyszer holtbiztosan helyesen járt el. Most, amikor világgá kiáltotta vereségét.
Sokan állítják, hogy egy államfő nem siránkozhat, mert a szavazók nem szeretik a gyenge vezéreket, és így ráfizet a választásokon. Ez a megállapítás Emil Constantinescu esetében tárgytalan, ugyanis neki nincs mit veszítenie. Háromévnyi elnökösködése idején nagyon sokan elfordultak tőle azok közül, akik az 1989. december 22-e előtti forradalom, majd a bukaresti Egyetem téri mozgalom folytatását remélték – egyszóval igazi rendszerváltást, társadalomtisztítást vártak.
Nem csak a szekusoktól kellett volna megtakarítani a közéletet és a gazdaságirányítást. Ostobaság csak a titkosrendőrségre mutogatni, miközben annak egykori munkáltatói, a pártaktivisták vígan politizálhatnak és/vagy megszedhetik magukat. Itt van például Ceauşescu kutyasétáltatójának az esete. 1990 januárjában Iliescu maga mellé akarta venni politikusnak, de a România liberă fellármázta az országot, mire az illető felcsapott üzletembernek, és hamarosan milliárdos lett (régi pénzben számítva!). Miből? Senki sem kérdezte és ma sem kérdezi hivatalosan. Mint ahogy C. V. Tudortól sem kérdezték meg, hogy mennyi volt a fizetése a Săptămânánál, amiből „felszabadulása” után mindjárt földbirtokot vásárolt. (Most demagógiájának egyik napirendi pontja a vagyoneredet-vizsgálat követelése. Teszi magát, hogy rá nem vonatkozna.)
Szóval, néhány világos esetben nagyon könnyen fülön csíphetők a letűnt kor jómadarai, és a megújuló törvényhozásnak, igazságszolgáltatásnak egyéb sem kellene, mint egy-két jogi precedens. Olyan szépen megtelt volna a kincstár az elgurult Ceauşescu-dollárokkal, hogy még Băsescu sem törné a fejét azon, hol legyen elásva a pénzünk.
Aztán itt vannak a propagandisták, akik akadálytalanul mételyezhetik a közvéleményt. Az 1989 decemberében leköpdösött és az események közeléből elzavart Păunescu Iliescu idejében megvetette a sarkát a „kereskedelmi” tévékben. De mi kötelezi az 1996-ban hatalomra került kormányt a hírhedt „alkotókörönd” felélesztésének eltűrésére? Nincs adat annak bizonyítására, hogy Păunescu súlyosan vétkes a kommunista diktatúra éltetésében? Nem elég az életműve?
A társadalom-lomtalanítás során az érintettek még azt sem mondhatták volna, hogy kegyetlenül elbántak velük. Ők talán posztjukon hagyták a tőkés, burzsoá, félfeudális, monarchista stb. rendszer vezető garnitúráját?
Igaz, most alkotmányos, parlamentáris, hatalommegosztásos demokrácia van, nem lehet tollvonással elintézni dolgokat, mint a század derekán. Nyugati megfigyelők sem néznék jó szemmel. Sőt… Talán a történelemírók egyszer megmagyarázzák, hogy a sokkal több áldozatot követelő kommunizmus kulcsembereit a világ miért nem ítélte el legalább úgy, mint a fasisztákat. Például miért barátkozott meg olyan könnyen a jogállamfőkké átképzett egykori párttitkárokkal, pufajkás munkásőrökkel? Nem tudta volna, hogy a keleti szocialisták nem olyanok, mint svéd névrokonaik? Akkor minek tartják a titkosszolgálatokat?
Tény, hogy Constantinescu nem kapott elegendő segítséget Nyugatról a múlt sötét figuráinak legyőzéséhez – mint ahogy a térség más jobbosabb kormányait sem kényeztetik el –, és ennek is tulajdonítható, hogy Románia államfője olyan politikai proletár lett, aki csak láncait kockáztathatja. De miért ne értékesítené? A múlt heti elnöki beszéd lánceladási kísérlet lehetett. Most, amikor a Nyugat akkora lármát csap az osztrák szélsőjobb térnyerése miatt, nagyon könnyen elképzelhető, hogy Constantinescu megragadta az alkalmat. Beszédének lényege egy kétségbeesett üzenet lehet: tessenek végre a baloldali veszély ellen is fellépni!
Nem érdemes bírálgatni tehát az elnököt, hanem mellé kell állni. Az RMDSZ-nek pláne támogatnia kellene. Igen, a legtisztább hazafias és nemzetiségi elkötelezettségből minden úton-módon bizonygatni kellene, hogy az osztrák Szabadság Pártnál sokkal veszélyesebb gócok alakultak ki Keleten az egykori kommunista pártokból. Ezt államelnöki kezdeményezés nélkül, saját fejünktől is megtehettük volna, hiszen nincs szükség különösebb szellemi erőfeszítésre. Elegendő a Vatra Românească szélsőséges szervezet jubileumi népgyűlésének anyagát felmutatni, amelynek kiagyalói között volt Ion Iliescu is. Vagy elég volna felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy nem Bécs főterén éktelenkednek évek óta gödrök idegen-, helyesebben mássággyűlöleti okokból.
Hogy mivel segíthetne Nyugat a román szélsőbal letörésében? Ez most már nem kérdés. Ha Ausztriát olyan keményen tudja szorongatni, akkor a segélyekre annyira szomjazó hazánkat nem lenne nehéz észre téríteni.
Ha ez a sakkhúzás sikerülne Emil Constantinescunak, megérdemelné, hogy első menetben, simán megnyerje az elnökválasztást. Második mandátuma idején biztosan sikeresebben teljesítné ígéreteit. Keserű tapasztalata után tudná, hol kell kezdenie.
Persze, minden a Nyugat válaszától függ. Most meglátjuk, melyik oldalon dobog valójában a szíve.
Sokan állítják, hogy egy államfő nem siránkozhat, mert a szavazók nem szeretik a gyenge vezéreket, és így ráfizet a választásokon. Ez a megállapítás Emil Constantinescu esetében tárgytalan, ugyanis neki nincs mit veszítenie. Háromévnyi elnökösködése idején nagyon sokan elfordultak tőle azok közül, akik az 1989. december 22-e előtti forradalom, majd a bukaresti Egyetem téri mozgalom folytatását remélték – egyszóval igazi rendszerváltást, társadalomtisztítást vártak.
Nem csak a szekusoktól kellett volna megtakarítani a közéletet és a gazdaságirányítást. Ostobaság csak a titkosrendőrségre mutogatni, miközben annak egykori munkáltatói, a pártaktivisták vígan politizálhatnak és/vagy megszedhetik magukat. Itt van például Ceauşescu kutyasétáltatójának az esete. 1990 januárjában Iliescu maga mellé akarta venni politikusnak, de a România liberă fellármázta az országot, mire az illető felcsapott üzletembernek, és hamarosan milliárdos lett (régi pénzben számítva!). Miből? Senki sem kérdezte és ma sem kérdezi hivatalosan. Mint ahogy C. V. Tudortól sem kérdezték meg, hogy mennyi volt a fizetése a Săptămânánál, amiből „felszabadulása” után mindjárt földbirtokot vásárolt. (Most demagógiájának egyik napirendi pontja a vagyoneredet-vizsgálat követelése. Teszi magát, hogy rá nem vonatkozna.)
Szóval, néhány világos esetben nagyon könnyen fülön csíphetők a letűnt kor jómadarai, és a megújuló törvényhozásnak, igazságszolgáltatásnak egyéb sem kellene, mint egy-két jogi precedens. Olyan szépen megtelt volna a kincstár az elgurult Ceauşescu-dollárokkal, hogy még Băsescu sem törné a fejét azon, hol legyen elásva a pénzünk.
Aztán itt vannak a propagandisták, akik akadálytalanul mételyezhetik a közvéleményt. Az 1989 decemberében leköpdösött és az események közeléből elzavart Păunescu Iliescu idejében megvetette a sarkát a „kereskedelmi” tévékben. De mi kötelezi az 1996-ban hatalomra került kormányt a hírhedt „alkotókörönd” felélesztésének eltűrésére? Nincs adat annak bizonyítására, hogy Păunescu súlyosan vétkes a kommunista diktatúra éltetésében? Nem elég az életműve?
A társadalom-lomtalanítás során az érintettek még azt sem mondhatták volna, hogy kegyetlenül elbántak velük. Ők talán posztjukon hagyták a tőkés, burzsoá, félfeudális, monarchista stb. rendszer vezető garnitúráját?
Igaz, most alkotmányos, parlamentáris, hatalommegosztásos demokrácia van, nem lehet tollvonással elintézni dolgokat, mint a század derekán. Nyugati megfigyelők sem néznék jó szemmel. Sőt… Talán a történelemírók egyszer megmagyarázzák, hogy a sokkal több áldozatot követelő kommunizmus kulcsembereit a világ miért nem ítélte el legalább úgy, mint a fasisztákat. Például miért barátkozott meg olyan könnyen a jogállamfőkké átképzett egykori párttitkárokkal, pufajkás munkásőrökkel? Nem tudta volna, hogy a keleti szocialisták nem olyanok, mint svéd névrokonaik? Akkor minek tartják a titkosszolgálatokat?
Tény, hogy Constantinescu nem kapott elegendő segítséget Nyugatról a múlt sötét figuráinak legyőzéséhez – mint ahogy a térség más jobbosabb kormányait sem kényeztetik el –, és ennek is tulajdonítható, hogy Románia államfője olyan politikai proletár lett, aki csak láncait kockáztathatja. De miért ne értékesítené? A múlt heti elnöki beszéd lánceladási kísérlet lehetett. Most, amikor a Nyugat akkora lármát csap az osztrák szélsőjobb térnyerése miatt, nagyon könnyen elképzelhető, hogy Constantinescu megragadta az alkalmat. Beszédének lényege egy kétségbeesett üzenet lehet: tessenek végre a baloldali veszély ellen is fellépni!
Nem érdemes bírálgatni tehát az elnököt, hanem mellé kell állni. Az RMDSZ-nek pláne támogatnia kellene. Igen, a legtisztább hazafias és nemzetiségi elkötelezettségből minden úton-módon bizonygatni kellene, hogy az osztrák Szabadság Pártnál sokkal veszélyesebb gócok alakultak ki Keleten az egykori kommunista pártokból. Ezt államelnöki kezdeményezés nélkül, saját fejünktől is megtehettük volna, hiszen nincs szükség különösebb szellemi erőfeszítésre. Elegendő a Vatra Românească szélsőséges szervezet jubileumi népgyűlésének anyagát felmutatni, amelynek kiagyalói között volt Ion Iliescu is. Vagy elég volna felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy nem Bécs főterén éktelenkednek évek óta gödrök idegen-, helyesebben mássággyűlöleti okokból.
Hogy mivel segíthetne Nyugat a román szélsőbal letörésében? Ez most már nem kérdés. Ha Ausztriát olyan keményen tudja szorongatni, akkor a segélyekre annyira szomjazó hazánkat nem lenne nehéz észre téríteni.
Ha ez a sakkhúzás sikerülne Emil Constantinescunak, megérdemelné, hogy első menetben, simán megnyerje az elnökválasztást. Második mandátuma idején biztosan sikeresebben teljesítné ígéreteit. Keserű tapasztalata után tudná, hol kell kezdenie.
Persze, minden a Nyugat válaszától függ. Most meglátjuk, melyik oldalon dobog valójában a szíve.