Cián az együttélés csermelyében
Szabadság, 2000. február 24., XII. évfolyam, 45. szám
Osztrák politikai megfigyelők szerint a világ azért visszhangozza szünet nélkül Haider nevét, mert a szociáldemokraták választási kampányirigységből televisítják a világot a jobboldali veszéllyel.
Úgy látszik, így kell ezt csinálni. Tanuljunk. Ne dőljünk be annak a tézisnek, amely a napokban éppen Kolozsváron hangzott el SZDSZ-külszakértő szájából, hogy „egy pártnak csakis pártokkal alakulhat ki külkapcsolata, az RMDSZ-től nem lehet számon kérni olyasmit, ami az állam feladata”. Lám, az osztrák szocdemek ellenzékbe vonulva célratörőbben külpolitizálnak, mint maga az állam (pontosabban: a kormány).
Nekünk ráadásul sokkal több okunk volna a világ telesírására, mint Haider politikai ellenfeleinek. Nemzetközi fórumokon megsúghatnánk például, hogy egyetlen szárazajtai család sem kapott kárpótlást azért, mert felmenőjének fejét életlen fejszével csapták le a falu központjában, miután elvonult a második világháború frontja. A földvári gyűjtőtábor egykori lakóitól, azok megnyomorított családjaitól sem kért bocsánatot miniszterelnök, vagy akár államtitkár-helyettesi titkárnő. A bărăgani kényszerlakhelyeseknek sem mondtak legalább annyit, hogy pardon. Általában a mi holocaustjainkat nemcsak lebecsülik, nemcsak megpróbálják kisebbíteni, hanem tudomásul sem veszik. És ennek a jelenségnek nemcsak múltja, hanem szervezettségi hibáinkból kifolyólag jelene és jövője is van.
1989 decemberének eufóriája után az első hideg zuhany az volt, hogy tudtunkra adták: a diktatúra alatt egyformán szenvedett a kisebbség és a többség, és jobb lesz, ha elhallgatunk a külön bejáratú sérelmekkel, különben… Különben bekövetkezett 1990 márciusa, amiért még mindig nem kértek bocsánatot, nem fizettek kártérítést, és amelynek a megszervezői azóta többször a világ egyetértésével készülődhettek újraválasztási kampányra és győzelemre. És készülődnek most is.
Következtek az etnikai-politikai perek, amelyek most is folytatódnak (l. a kézdivásárhelyiek tragédiáját).
Stb., stb., stb. Ha az osztrák szocdemeknek akkora vádlistája lenne Haiderről, mint amilyent az RMDSZ ügyes tálalásban a világ elé tárhatott volna az utóbbi tíz év megalázó atrocitásairól, a Szabadság Párt a parlament közelébe sem juthatna. Az osztrák civilizáció nem viselne el olyanokat a hátán, akik képesek tényleges és képletes bányászjárások megszervezésére.
Most Magyarlónát pécézték ki azok, akik nyilatkozataikban nemcsak túltesznek az osztrák szélsőségeseken, hanem „dolgoznak”. A Pro tv után a Renasterea rádióadó is rázendített az uszításra. Az egyébként színvonalas – tehát sokak által hallgatott – zenei műsorába beleszőtte a legválogatottabb hazugságokat a zaklatott román orvosokról, akik úgymond a végsőkig kitartottak pácienseik mellett, az utcán, személygépkocsikban hallgatták a panaszokat és írták a recepteket, de végül a falu hangadói elüldözték őket, mert magyar orvosokat akarnak a faluba hozni. Ez egy akkora adag cián, amely nyomán a Szabadságban közölt riport és a háziorvosok megyei egészségügyi felügyelőségen tisztázott, törvényes helyzete nem teremti újra az életet az együttélés csermelyében (különösképpen, ha abban eddig is inkább méreg folydogált, mint tej és méz).
Elképzelhetjük, mennyire nyugodtan hajtja álmára a fejét az a megrágalmazott magyar falu, amelyet bekerít a Mócvidék megtévesztett népe és Kolozsvár jelenkori többsége.
A kolozsvári román szélsőségesek által megkevert méreganyagból nagy garral kellene most mintát vinni Strasbourgba, Washingtonba, az ENSZ-be, a NATO-ba, az EU-ba, a STB-be, tele kellene visítani a világot, úgy, ahogy az osztrák szocdemek teszik. Választások előtt kellene kikényszeríteni a nemzetközi közvéleményből a tiltakozást minden olyan személy parlamenti tagsága vagy kormánytisztsége ellen, aki támogatja vagy elnézi a kisebbségek elleni kedélykavarást.
Igaz, hogy ha ez az akció sikerülne, a román parlament ünnepi együttes ülésszakokon is úgy kongana az ürességtől, mint mostanában a szabad péntek előtti napokon.
De ilyen „veszély” fennforgásától nem kell tartani. Jelenleg képviseleti szervezetünkben nincsenek kulcspozícióban azok, akik ügyünkért keményen kiállnának. Vezetőinknek könnyebb elhinni, hogy meg van kötve a kezük, mert a világban csak a román állam külpolitizálhat a mi érdekünkben.
Úgy látszik, így kell ezt csinálni. Tanuljunk. Ne dőljünk be annak a tézisnek, amely a napokban éppen Kolozsváron hangzott el SZDSZ-külszakértő szájából, hogy „egy pártnak csakis pártokkal alakulhat ki külkapcsolata, az RMDSZ-től nem lehet számon kérni olyasmit, ami az állam feladata”. Lám, az osztrák szocdemek ellenzékbe vonulva célratörőbben külpolitizálnak, mint maga az állam (pontosabban: a kormány).
Nekünk ráadásul sokkal több okunk volna a világ telesírására, mint Haider politikai ellenfeleinek. Nemzetközi fórumokon megsúghatnánk például, hogy egyetlen szárazajtai család sem kapott kárpótlást azért, mert felmenőjének fejét életlen fejszével csapták le a falu központjában, miután elvonult a második világháború frontja. A földvári gyűjtőtábor egykori lakóitól, azok megnyomorított családjaitól sem kért bocsánatot miniszterelnök, vagy akár államtitkár-helyettesi titkárnő. A bărăgani kényszerlakhelyeseknek sem mondtak legalább annyit, hogy pardon. Általában a mi holocaustjainkat nemcsak lebecsülik, nemcsak megpróbálják kisebbíteni, hanem tudomásul sem veszik. És ennek a jelenségnek nemcsak múltja, hanem szervezettségi hibáinkból kifolyólag jelene és jövője is van.
1989 decemberének eufóriája után az első hideg zuhany az volt, hogy tudtunkra adták: a diktatúra alatt egyformán szenvedett a kisebbség és a többség, és jobb lesz, ha elhallgatunk a külön bejáratú sérelmekkel, különben… Különben bekövetkezett 1990 márciusa, amiért még mindig nem kértek bocsánatot, nem fizettek kártérítést, és amelynek a megszervezői azóta többször a világ egyetértésével készülődhettek újraválasztási kampányra és győzelemre. És készülődnek most is.
Következtek az etnikai-politikai perek, amelyek most is folytatódnak (l. a kézdivásárhelyiek tragédiáját).
Stb., stb., stb. Ha az osztrák szocdemeknek akkora vádlistája lenne Haiderről, mint amilyent az RMDSZ ügyes tálalásban a világ elé tárhatott volna az utóbbi tíz év megalázó atrocitásairól, a Szabadság Párt a parlament közelébe sem juthatna. Az osztrák civilizáció nem viselne el olyanokat a hátán, akik képesek tényleges és képletes bányászjárások megszervezésére.
Most Magyarlónát pécézték ki azok, akik nyilatkozataikban nemcsak túltesznek az osztrák szélsőségeseken, hanem „dolgoznak”. A Pro tv után a Renasterea rádióadó is rázendített az uszításra. Az egyébként színvonalas – tehát sokak által hallgatott – zenei műsorába beleszőtte a legválogatottabb hazugságokat a zaklatott román orvosokról, akik úgymond a végsőkig kitartottak pácienseik mellett, az utcán, személygépkocsikban hallgatták a panaszokat és írták a recepteket, de végül a falu hangadói elüldözték őket, mert magyar orvosokat akarnak a faluba hozni. Ez egy akkora adag cián, amely nyomán a Szabadságban közölt riport és a háziorvosok megyei egészségügyi felügyelőségen tisztázott, törvényes helyzete nem teremti újra az életet az együttélés csermelyében (különösképpen, ha abban eddig is inkább méreg folydogált, mint tej és méz).
Elképzelhetjük, mennyire nyugodtan hajtja álmára a fejét az a megrágalmazott magyar falu, amelyet bekerít a Mócvidék megtévesztett népe és Kolozsvár jelenkori többsége.
A kolozsvári román szélsőségesek által megkevert méreganyagból nagy garral kellene most mintát vinni Strasbourgba, Washingtonba, az ENSZ-be, a NATO-ba, az EU-ba, a STB-be, tele kellene visítani a világot, úgy, ahogy az osztrák szocdemek teszik. Választások előtt kellene kikényszeríteni a nemzetközi közvéleményből a tiltakozást minden olyan személy parlamenti tagsága vagy kormánytisztsége ellen, aki támogatja vagy elnézi a kisebbségek elleni kedélykavarást.
Igaz, hogy ha ez az akció sikerülne, a román parlament ünnepi együttes ülésszakokon is úgy kongana az ürességtől, mint mostanában a szabad péntek előtti napokon.
De ilyen „veszély” fennforgásától nem kell tartani. Jelenleg képviseleti szervezetünkben nincsenek kulcspozícióban azok, akik ügyünkért keményen kiállnának. Vezetőinknek könnyebb elhinni, hogy meg van kötve a kezük, mert a világban csak a román állam külpolitizálhat a mi érdekünkben.