Sajtótalanítás
Szabadság, 2000. február 19., XII. évfolyam, 41. szám
Kolozsvár közelében van egy falu, amelynek beszolgáló református lelkészét arra kérték a hívek, hogy prédikáljon nekik románul, mert magyarul már nem értik az igét.
Az elcsángósodás a századfordulón még színtiszta magyar faluban azért roppant fájdalmas, mert itt nem egy román püspök parancsára tiltják ki a magyar nyelvet a templomból, hanem maguk a hívek „hagyják a templomot, a templomot”. Az iskolát már elhagyták. A kisebbségi oktatás tízéves visszafejlesztése során a szórványfaluban az I–IV. osztályok is megszűntek, a szülők, nagyszülők nem kérdezik magyarul a nebulóktól, hogy mit hagytak fel az iskolában. Minek? Úgyis románul kapnák a választ.
Ugyanebben az átmeneti időszakban a magyar családok asztaláról eltűntek az újságok. Nem járja a falvakat a postás a megyeszékhelyen kiadott napilappal, annak szerkesztői hiába gyötrik magukat falusi riportokkal. Megszűnt a Falvak Népe és az egykor százezres példányszámú Dolgozó Nő utódja, a Családi Tükör előbb ritkán megjelenő periodika, „szórványlap” lett, aztán a támogatók végképp feladták. A százéves hagyományt reményteljesen újraindító Erdélyi Gazda a szakmai vagy inkább egyéni civakodások porondjává vált, és ezt az olvasók hullámzó érdeklődéssel büntetik. A pár ezer példányban megjelenő szakfolyóirat különben sem sokat segíthetne a milliós nagyságrendű magyar falusi lakosság anyanyelvi olvasásra való visszaszoktatásában.
A lelkészt tehát teljesen magára hagyták a nyelvőrzésben, és minden jel arra utal, hogy nemsokára bedobja a törölközőt.
Az anyanyelvi oktatásra van program. RMDSZ-program. Igényes program. Minden kongresszuson és jelentősebb SZKT-n kiemelték, kihangsúlyozták, úgy gondolták stb., hogy az óvodától az egyetemig…
De sajtópolitikának még nyomelemét sem látjuk a szövetség programjaiban. A gyermeklaptól a nyugdíjasközlönyig mindent a magánkezdeményezésre, az objektív piacgazdasági törvénytelenségekre bíztak. Bírja, aki marja a szelektíven osztogatott különféle alapítványi támogatásokat, reklámrendeléseket, kormányhivatali juttatásokat. Amelyik lap nem tud vagy nem akar hízelegni, és csak olvasóira van utalva, az vagy vásári fogásokkal igyekszik felszínen maradni, vagy a munkatársait nyomorítja meg éhbérrel.
Kezdetben az RMDSZ-vezetők fejében meg sem fordulhatott a sajtóstratégia kidolgozásának szükségessége. A szókimondó újságokra hatalmas kereslet mutatkozott. De 1990 februárjában a szerkesztőségek már érezték a fojtogatást. Akkor még nem anyagi, hanem csak erkölcsi segítségre lett volna szükség. Megkezdte tevékenységét a Vatra Românescă (amelynek alapítói között, engedelmünkkel, a listán elsők között volt Ion Iliescu). A magyar kiadványokat szabotálta a sajtóelosztó, a vasúti szállító, a posta. Az előfizető a kifizetett lappéldányok negyedét sem kapta meg. Óhatatlanul megkezdődött az olvasó-lemorzsolódás. Akkor kellett volna megteremteni a saját, közös terjesztőhálózatot, amely most az erdélyi magyarság egyik jelentős vállalkozása lehetne. Aztán elindult a gazdaság szekere a lejtőn. Akkor kellett volna kidolgozni a romániai magyar érdeket szolgáló sajtótámogatási politikát, amely megmenti az arra érdemes hagyományokat, és elősegíti az új hajtások kibontakozását. (A vadhajtásokat is, mert azok idővel úgyis elszáradnak. Vagy megnemesednek.) Az RMDSZ arra sem vállalkozott, hogy egy nagyobb szórású napilapot felkaroljon, a magáénak valljon. (Néhány aktivista-vaskalap felbukkanása különben is megriasztotta az újságírókat. Tartani lehetett a központi sajtóosztály újraalakulásától, amely mindent mindenkinél jobban tud, sőt, helyesírás tekintetében a Magyar Akadémiát is felülbírálja.)
Egy sajátos RMDSZ-sajtópolitika a fű alatt mégis kialakult. Úgy nevezik, hogy imádzskeltés. De ennek a stratégiának nem az a célja, hogy minél több erdélyi magyar olvasson magyar újságot, hanem az, hogy minél több szavazó a legsötétszürkébb ködben is rózsaszínűnek lássa a világot. Mindenki, aki a lószemüveget nem óhajtja elviselni, aki bírálni merészel, az fekete, mint az ördög – legalábbis az RMDSZ-sajtószemlélet színskáláján. Az olvasó szemét zavarja a valóságnak ellentmondó sok pacni, amely mögül felsejlik egy önelégült, elbizakodott, a közéletben kitanult politikusoktól, a sajtóban pedig beépített barátoktól és barátnőktől megtámogatott RMDSZ-vezetőség vidor arculata. Ennek a sajtópolitikának az lesz a következménye, hogy még kevesebben mondanak le a mindennapi kenyérről (esetleg sörről, na és?), hogy újságot vásároljanak, még kevesebben találkoznak naponta magyar szóval.
És nyakunkon a választások. Sokan azt sem fogják tudni, miért a nagy felhajtás a faluban, és vajon az RMDSZ egyáltalán létezik-e még. Ha a paptól románul akarják hallani az igét, majd a választási tudnivalókat is román forrásokból szerzik be. Esetleg éppen a nagy-romániásoktól. Vagy valamelyik konvenciós párt embereitől, de a kormányzati együttműködés tapasztalataiból kiindulva, ez szinte egyre megy.
Kár, nagy kár azokért a képviselőjelöltjeinkért, akik választóikat nem akarták megvakítani a 10 fényéves év ragyogó eredményeivel.
Az elcsángósodás a századfordulón még színtiszta magyar faluban azért roppant fájdalmas, mert itt nem egy román püspök parancsára tiltják ki a magyar nyelvet a templomból, hanem maguk a hívek „hagyják a templomot, a templomot”. Az iskolát már elhagyták. A kisebbségi oktatás tízéves visszafejlesztése során a szórványfaluban az I–IV. osztályok is megszűntek, a szülők, nagyszülők nem kérdezik magyarul a nebulóktól, hogy mit hagytak fel az iskolában. Minek? Úgyis románul kapnák a választ.
Ugyanebben az átmeneti időszakban a magyar családok asztaláról eltűntek az újságok. Nem járja a falvakat a postás a megyeszékhelyen kiadott napilappal, annak szerkesztői hiába gyötrik magukat falusi riportokkal. Megszűnt a Falvak Népe és az egykor százezres példányszámú Dolgozó Nő utódja, a Családi Tükör előbb ritkán megjelenő periodika, „szórványlap” lett, aztán a támogatók végképp feladták. A százéves hagyományt reményteljesen újraindító Erdélyi Gazda a szakmai vagy inkább egyéni civakodások porondjává vált, és ezt az olvasók hullámzó érdeklődéssel büntetik. A pár ezer példányban megjelenő szakfolyóirat különben sem sokat segíthetne a milliós nagyságrendű magyar falusi lakosság anyanyelvi olvasásra való visszaszoktatásában.
A lelkészt tehát teljesen magára hagyták a nyelvőrzésben, és minden jel arra utal, hogy nemsokára bedobja a törölközőt.
Az anyanyelvi oktatásra van program. RMDSZ-program. Igényes program. Minden kongresszuson és jelentősebb SZKT-n kiemelték, kihangsúlyozták, úgy gondolták stb., hogy az óvodától az egyetemig…
De sajtópolitikának még nyomelemét sem látjuk a szövetség programjaiban. A gyermeklaptól a nyugdíjasközlönyig mindent a magánkezdeményezésre, az objektív piacgazdasági törvénytelenségekre bíztak. Bírja, aki marja a szelektíven osztogatott különféle alapítványi támogatásokat, reklámrendeléseket, kormányhivatali juttatásokat. Amelyik lap nem tud vagy nem akar hízelegni, és csak olvasóira van utalva, az vagy vásári fogásokkal igyekszik felszínen maradni, vagy a munkatársait nyomorítja meg éhbérrel.
Kezdetben az RMDSZ-vezetők fejében meg sem fordulhatott a sajtóstratégia kidolgozásának szükségessége. A szókimondó újságokra hatalmas kereslet mutatkozott. De 1990 februárjában a szerkesztőségek már érezték a fojtogatást. Akkor még nem anyagi, hanem csak erkölcsi segítségre lett volna szükség. Megkezdte tevékenységét a Vatra Românescă (amelynek alapítói között, engedelmünkkel, a listán elsők között volt Ion Iliescu). A magyar kiadványokat szabotálta a sajtóelosztó, a vasúti szállító, a posta. Az előfizető a kifizetett lappéldányok negyedét sem kapta meg. Óhatatlanul megkezdődött az olvasó-lemorzsolódás. Akkor kellett volna megteremteni a saját, közös terjesztőhálózatot, amely most az erdélyi magyarság egyik jelentős vállalkozása lehetne. Aztán elindult a gazdaság szekere a lejtőn. Akkor kellett volna kidolgozni a romániai magyar érdeket szolgáló sajtótámogatási politikát, amely megmenti az arra érdemes hagyományokat, és elősegíti az új hajtások kibontakozását. (A vadhajtásokat is, mert azok idővel úgyis elszáradnak. Vagy megnemesednek.) Az RMDSZ arra sem vállalkozott, hogy egy nagyobb szórású napilapot felkaroljon, a magáénak valljon. (Néhány aktivista-vaskalap felbukkanása különben is megriasztotta az újságírókat. Tartani lehetett a központi sajtóosztály újraalakulásától, amely mindent mindenkinél jobban tud, sőt, helyesírás tekintetében a Magyar Akadémiát is felülbírálja.)
Egy sajátos RMDSZ-sajtópolitika a fű alatt mégis kialakult. Úgy nevezik, hogy imádzskeltés. De ennek a stratégiának nem az a célja, hogy minél több erdélyi magyar olvasson magyar újságot, hanem az, hogy minél több szavazó a legsötétszürkébb ködben is rózsaszínűnek lássa a világot. Mindenki, aki a lószemüveget nem óhajtja elviselni, aki bírálni merészel, az fekete, mint az ördög – legalábbis az RMDSZ-sajtószemlélet színskáláján. Az olvasó szemét zavarja a valóságnak ellentmondó sok pacni, amely mögül felsejlik egy önelégült, elbizakodott, a közéletben kitanult politikusoktól, a sajtóban pedig beépített barátoktól és barátnőktől megtámogatott RMDSZ-vezetőség vidor arculata. Ennek a sajtópolitikának az lesz a következménye, hogy még kevesebben mondanak le a mindennapi kenyérről (esetleg sörről, na és?), hogy újságot vásároljanak, még kevesebben találkoznak naponta magyar szóval.
És nyakunkon a választások. Sokan azt sem fogják tudni, miért a nagy felhajtás a faluban, és vajon az RMDSZ egyáltalán létezik-e még. Ha a paptól románul akarják hallani az igét, majd a választási tudnivalókat is román forrásokból szerzik be. Esetleg éppen a nagy-romániásoktól. Vagy valamelyik konvenciós párt embereitől, de a kormányzati együttműködés tapasztalataiból kiindulva, ez szinte egyre megy.
Kár, nagy kár azokért a képviselőjelöltjeinkért, akik választóikat nem akarták megvakítani a 10 fényéves év ragyogó eredményeivel.