A világ szelektív finnyássága
Szabadság, 2000. február 4., XII. évfolyam, 28. szám
Érdekes, mennyire felrázta a világ hivatalos közvéleményét az osztrák Szabadság Párt készülődése a kormányzati szerepvállalásra. Azért különös, mert ennek a közvéleménynek a hangadói más esetekben meglehetősen aluszékonyak. Nagyokat ásítottak, amikor Nagy-Jugoszláviában hatalomba iktatták Milosevicset, aki tízéves balkáni háborúját még most sem fejezte be. És nem fontolgattak szankciókat, amikor Meciar szorítónak alakította át a szlovák kormányt. A világ most sem hív haza nagyköveteket, amikor a szélsőjobbos Benes-törvények igazolására felsorakozik az egész mérsékelt szlovák politikai középmezőny.
Az osztrák Szabadság Párt az európai környezetéhez hasonlítva, ahol nem volna helye a szélsőségeseknek, piskóta. Az SZP olyasmiket bátorkodott lobogójára tűzni, hogy megvédi hattyús tavait a bevándorlóktól, miközben valahol Oroszországban őshonos lakosság városait teszik az ostrom utáni Sztálingrádhoz hasonlatossá.
Az Ausztriával kapcsolatos túlfűtött aggodalom azért is furcsa, mert ez az ország a második világháború után bebizonyította, hogy szomszédaival nincs osztanivalója, máig megőrizte katonai függetlenségét (a dél-tiroli németek érdekében ugyan erélyesen és sikeresen fellépett, de csakis diplomáciai eszközöket vett igénybe). Továbbá Ausztria többé nem vetemedhetne agresszióra. A NATO bekerítette. Észak- és délkeleten még érintkezik ugyan olyan országokkal, ahol a szélsőségek felüthetik a fejüket, de ezek a kiskapuk bármikor lezárhatók néhány magyar–cseh vagy magyar–olasz előőrsjárattal. És még továbbá: fejlett demokráciákban, amilyen Ausztria politikai rendszere, közismert jelenség a szélsőségek hangjának letompulása hatalomra jutás után. Választások idején vitorláikba fogják a lakossági elégedetlenség szelét, majd civilizált hangra váltanak át, mert ilyen a neveltetésük.
Ezzel szemben a kevésbé fejlett társadalmakban – hogy finoman fejezzük ki magunkat – ennek pontosan az ellenkezője történik. Ezt mi a bőrünkön érezhetjük immár tíz éve. Miután a szélsőségesek bejutottak Románia kormányába, hangjuk felerősödött, nyíltan, a sajtó össztüzével az őshonos kisebbség ellen uszították a többségi lakosságot, hosszú időre megakadályozva elemi emberi jogok érvényesítését. Érdekes, ugye, hogy amikor C. V. Tudor és Gh. Funar pártja kormánykoalíciós tárgyalásokba kezdett Iliescuékkal, Izrael nem fenyegetőzött bukaresti nagykövetségének bezárásával. És most sem célozgatnak amerikai szankciókra, amikor a jelenlegi román kormányzó pártok szétszakadásával megteremtődik a táptalaj, a fertő szélsőbal és -jobb hatalmi felfutásához. Pedig a román szélsőséges hangok nekibátorodását már most érzékelhetné a világ. Például amikor az őshonos nemzeti kisebbség történelmi egyházainak vezetőit a sátán ügynökeinek nevezik, a hivatalos világközvélemény, ha tényleg olyan finnyás lenne, felkaphatná a fejét.
Csak az a baj, hogy érzékenysége nagyon szelektív.
De éppen Románia esetében vajon miért olyan „türelmes”? A helsinki meghívás újabb humbug volt?
Az osztrák Szabadság Párt az európai környezetéhez hasonlítva, ahol nem volna helye a szélsőségeseknek, piskóta. Az SZP olyasmiket bátorkodott lobogójára tűzni, hogy megvédi hattyús tavait a bevándorlóktól, miközben valahol Oroszországban őshonos lakosság városait teszik az ostrom utáni Sztálingrádhoz hasonlatossá.
Az Ausztriával kapcsolatos túlfűtött aggodalom azért is furcsa, mert ez az ország a második világháború után bebizonyította, hogy szomszédaival nincs osztanivalója, máig megőrizte katonai függetlenségét (a dél-tiroli németek érdekében ugyan erélyesen és sikeresen fellépett, de csakis diplomáciai eszközöket vett igénybe). Továbbá Ausztria többé nem vetemedhetne agresszióra. A NATO bekerítette. Észak- és délkeleten még érintkezik ugyan olyan országokkal, ahol a szélsőségek felüthetik a fejüket, de ezek a kiskapuk bármikor lezárhatók néhány magyar–cseh vagy magyar–olasz előőrsjárattal. És még továbbá: fejlett demokráciákban, amilyen Ausztria politikai rendszere, közismert jelenség a szélsőségek hangjának letompulása hatalomra jutás után. Választások idején vitorláikba fogják a lakossági elégedetlenség szelét, majd civilizált hangra váltanak át, mert ilyen a neveltetésük.
Ezzel szemben a kevésbé fejlett társadalmakban – hogy finoman fejezzük ki magunkat – ennek pontosan az ellenkezője történik. Ezt mi a bőrünkön érezhetjük immár tíz éve. Miután a szélsőségesek bejutottak Románia kormányába, hangjuk felerősödött, nyíltan, a sajtó össztüzével az őshonos kisebbség ellen uszították a többségi lakosságot, hosszú időre megakadályozva elemi emberi jogok érvényesítését. Érdekes, ugye, hogy amikor C. V. Tudor és Gh. Funar pártja kormánykoalíciós tárgyalásokba kezdett Iliescuékkal, Izrael nem fenyegetőzött bukaresti nagykövetségének bezárásával. És most sem célozgatnak amerikai szankciókra, amikor a jelenlegi román kormányzó pártok szétszakadásával megteremtődik a táptalaj, a fertő szélsőbal és -jobb hatalmi felfutásához. Pedig a román szélsőséges hangok nekibátorodását már most érzékelhetné a világ. Például amikor az őshonos nemzeti kisebbség történelmi egyházainak vezetőit a sátán ügynökeinek nevezik, a hivatalos világközvélemény, ha tényleg olyan finnyás lenne, felkaphatná a fejét.
Csak az a baj, hogy érzékenysége nagyon szelektív.
De éppen Románia esetében vajon miért olyan „türelmes”? A helsinki meghívás újabb humbug volt?