Adóbarátok pellengére


Kolozsvári újságok összefogásával közös akciót kellene kezdeményezni: a helyhatósági választásokig előbb havonta, aztán hetente, majd naponta közöljék azoknak a tanácsosoknak a névsorát, akik hozzájárultak a helyi adók 50 százalékos növeléséhez. Nem egyébért, de jó volna tudni, mekkora lelkesedéssel szavazzunk – pártvonzalmi és nemzetiségi különbségekre való tekintet nélkül – azok listáira, akik szavazatukkal biztosítják világjáró polgármesterünk és hódolói további napidíjainak fedezetét, a rendes és rendkívüli gyűléspénzek egyre és szépen növekvő pénzügyi keretét, hogy a bágyadtan pislogó és rövid életű macskaszemekre fordított és egyéb felesleges kiadásokról ne is szóljunk.
A listát természetesen nyitva kellene hagyni, mert szüntelenül körvonalazódnak az újabb népnyúzó ötletek. Most például az ortodox katedrális kifestéséhez akarnának legombolni havonta minden lakostól 5000 lejt. Nem nagy összeg? Kérdezzük meg azoktól, akik 500 000 lejes munkanélküli segélyből vagy nyugdíjból próbálják meg a lehetetlent, vagyis a 750 000 lejes lakásadó lepengetését. Különben valamely egyház támogatásának általános kötelezése ellenkezik a vallásszabadság alkotmányban lefektetett elvével, tehát ha a helyi tanácsban megszületik a határozat, a prefektusnak hivatalból meg kell óvnia (igaz, sokszor láttunk már karón varjút). Mégis jó volna kiemelten népszerűsíteni azokat a tanácsosokat, akik felekezeti hovatartozás nélkül mindenkit az ortodox egyház adóköteles alattvalóivá tennének. Az ilyenek más disznóságra is képesek.
A siker természetesen nem garantálható. Egyáltalán nem valószínű, hogy a túlbuzgó tanácsosokat tartalmazó választási listák nem kapnák meg a befuttatáshoz elegendő számú pecsétet. Egyrészt azért, mert a szavazópolgárok jelentős része nem olvas újságot. Másrészt azért, mert olvas, de olyan újságot, amely biztosítja a népnek a szociális demokrácia és hazafiság szellemében történő nevelését, márpedig ennek a szellemnek szüksége van bizonyos személyek újraválasztására. Ennek ellenére próbálkozni kellene. Hátha mégsem olyan magas a népbutítás hatásfoka, hátha ébredezik már a szendergő többség, és nemcsak a szakszervezeti vezérek vezényletére üvöltözi időnként ütemesen, hogy hóci, hóci. (Ami reformkorunk politikai szótára szerint azt jelenti, hogy tolvajok, tolvajok.)
A kísérlet negatív eredmény esetén visszaüthet az átlagpolgárokra, mert ha a pellengér ellenére újra bekerülnek a helyi hatalomba az adóbarát tanácsosok, akkor a központi kormányzat nyugodtan tovább csavarhatja az adóprést. Bevezetheti például a gyalogútadót, amely alól természetesen mentesülnének a politikusok és a nagyvállalkozók. A vadászterepjárók amúgy sem férnek el a gyalogösvényeken, tehát nem koptathatják. A befolyt nagyobb összegekből a parlamenti tagok, a kormánytisztviselők, más közhivatalnokok – párthovatartozásra való tekintet nélkül – nagyobb jutalékokat szavazhatnak meg maguknak a választott vagy kinevezett tisztségekben, igazgató- és más tanácsokban, ahol tanácstalanságuknak adnak hangot, amikor a válságból kivezető útról kellene társalogni.
De ha a kolozsvári kísérlet sikerül, vagyis az adónövelő tanácsosok nem jutnak a városvezetésbe, akkor a parlamenti választások idején országos méretben meg lehetne ismételni. Hátha egyszer elérnénk, hogy egy fillérrel sem kerül be több pénz a költségvetésbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a társadalmi szolgáltatásokhoz: egészségügyhöz, szociális hálóhoz, honvédelemhez, tanügyhöz, igazságügyhöz stb. Akkor a szakszervezeti vezérek nem ordíttathatnák a tüntetőkkel, hogy hóci. Mert nem lenne miből lopni.