Talonemberek
Szabadság, 1999. december 20., XI. évfolyam, 297. szám
Theodor Stolojan olyan talonember Romániában, amilyen Németh Miklós Magyarországon. A szocialista nómenklatúra hatalmi visszakapaszkodásának meghatározó pillanataiban felmutatják őket, emlékeztetik a népet az ötforintos, illetve az ötven lejes kenyérre.
Érdekes, hogy Romániában szóba sem jöhetnek Németh Miklós korszaktársai, olyan miniszterelnökök, akik öt lejnél olcsóbban mérték a nép kenyerét. Igaz, hogy azt a román kenyeret szárazon kellett fogyasztani, egyrészt mert frissen nem engedték forgalmazni, nehogy túlpörögjön a fogyasztás, másrészt mert a vajat szűkösen adagolták hozzá. Ez nem volna akadály, a stupid people gyorsan felejt. Ahogy Németh Miklósnak kész elnézni az adóssághalmozást, épp úgy Verdeţnek vagy Dăscălescunak sem vetné a szemére az éheztetést. De 1989 előtt román miniszterelnök nem képezhette a személyi kultusz alanyát. A diktátor árnyékában lézengett, szürke tagja volt a főtapsnokok seregének. Nem is volt szabad miniszterelnöknek nevezni, mert elnök csak egy lehetett. Ezért a román nép nem emlékszik egykori kormányfőire. A rokonszenv a főszereplőre irányulna, ha feltámaszthatnák.
Stolojan viszont ideális megfelelője Némethnek. Miniszterelnöksége idején még tűrhető volt az élet, és ezt kellően gyakori közszereplésein sikerült kapcsolatba hozni pénzügyi szakértelmével. Kétségtelen, hogy ha holnap lennének Romániában a választások és Stolojan valamelyik szocialista utódpárt színeiben indulna, miniszterelnök lehetne belőle. Elnök nem, mert eddigi előválasztási kampányában Iliescu korteseként viselkedik. Nemrég például kifejtette, hogy véleménye szerint jelentősen beszűkült a következő elnök mozgástere, ugyanis Constantinescu megtöltötte környezetét rokonaival, ismerőseivel. Ugye – tette hozzá –, Iliescuban volt annyi jóérzés, hogy ilyesmit nem művelt, de ha visszatér a Cotroceni palotába, párthívei követelni fogják a precedens megismétlését. Stolojan gyorsan elfelejtette – és feledtetni igyekszik –, hogy Iliescu nemcsak az államelnöki palotát, hanem a kormányépületet is megtöltötte az egykori KISZ KB-val, vagyis volt kollégáival. Hogy a rokonaival miért nem rukkolt elő? Két anyával nehéz a családot felvonultatni.
Demokratikus rendszerben mindenki, így Stolojan is szíve és érdeke választottjának propagandázhat. A nagyobbik baj ott kezdődik, hogy Stolojan pénzügyi szakértelmének és sikeres (mert rövid) miniszterelnökségének emléke feledteti azt, hogy Iliescu pénzügyminisztere volt éppen akkor, amikor az ország feltartóztathatatlanul elindult a gazdasági lejtőn. Az okok rangsorolásában a termelési viszonyok legfontosabbika, a tulajdonviszonyok alakulásának az elemzéséből kell kiindulnunk. Stolojan pénzügyminiszterkedésének idején zajlott le a vadprivatizáció első hulláma, amikor az „egykori” pártaktivisták, szekusok, valamint diplomatáknak, tolmácsoknak és idegenvezetőknek álcázott kémek és kémelhárítók, udvari költők és hivatalos történelmi filmrendezők, továbbá más hatalmi beszállítók zavartalanul, a pénzmosás fárasztó műveletének kiiktatásával befektethették kétes eredetű vagyonukat.
Abban az időszakban pénzügyminisztériumi sajtóértekezleten hangzott el a kérdés: az infláció megfékezésére miért nem alkalmaznak korlátozott pénzbeváltást? Stolojan válasza: a lakosságnál lévő monetáris többletre alapozzák a privatizációt. Az újságírók egy része (ama bizonyos része) nem akart hinni a fülének. Hiszen jól tudjuk, kiknek a kezében lehetett a monetáris többlet! Akkoriban még elevenen élt a remény, hogy a mesés diktátori vagyon, a svájci folyószámlák tartalma is a népjólétet és nem a nómenklatúra meggazdagodását fogja szolgálni. Hiába – vonta meg a vállát Stolojan –, a privatizáció megkezdéséhez lakossági pénzfelesleg szükséges.
Ion Iliescu és Petre Roman tehát Theodor Stolojan közreműködésével valósította meg az egykori nómenklatúra aranyálmát: apáink főnökeinek fiaiból lettek fiaink tulajdonosai.
Egye fene – mondanánk, ha az újgazdagok társasága olyan volna, mint a nyugati tőkésréteg, vagyis élni hagyná a munkavállalók tömegét, de ehhez a romániai tulajdonosoknak nincs tehetségük. És ebben testesül meg Stolojan nagy vétke: jól tudta, mert közelebbről ismerte a nómenklatúrát, hogy nem lesz képes a gazdasági élet fellendítésére, mégis annak kezére bízta a közvagyon jelentős részét.
Hogy nem tehetett másként? Hát persze, sejtjük, hogy azonnal elmozdították volna, ha nem engedelmeskedik a felülről (vagy inkább a kulisszák mögül) rángatott spárgáknak. Azok, akik a forradalom eltulajdonítása érdekében a terroristamesét kiötölték, később őt is kilőtték volna, esetleg éppen egy bányászjárással, ha nem teljesíti a nómenklatúra elvárásait. De szakértői vénáját éppen ilyen nehéz körülmények között bizonyíthatta volna igazán. Ha azt a bizonyos „lakossági” monetáris többletet a szocialista csődtömegbe irányítja, hogy apáink főnökeinek fiai egyék meg saját apáik főztjét, akkor Románia gazdaságának ráfizetéses mamutjai nem a lakosságot, hanem a tehetségtelen, műveletlen, parazita réteget temetik maguk alá.
1991 őszén, miniszterelnökségének első napjaiban Theodor Stolojan Mugur Isărescuval közösen tartott sajtóértekezletet. Közép-délkelet Európa másik legközismertebb, egyben legstabilabb pénzügyi szakemberével – a frissen kinevezett mostani miniszterelnökkel – tehát már akkoriban szorosan együttműködött. Közös erőfeszítéssel az országot megmenthették volna a kommunista nómenklatúrától. Valamiért nem tették meg.
Mi okunk volna abban reménykedni, hogy az új évezredben új életet kezdenek?
Érdekes, hogy Romániában szóba sem jöhetnek Németh Miklós korszaktársai, olyan miniszterelnökök, akik öt lejnél olcsóbban mérték a nép kenyerét. Igaz, hogy azt a román kenyeret szárazon kellett fogyasztani, egyrészt mert frissen nem engedték forgalmazni, nehogy túlpörögjön a fogyasztás, másrészt mert a vajat szűkösen adagolták hozzá. Ez nem volna akadály, a stupid people gyorsan felejt. Ahogy Németh Miklósnak kész elnézni az adóssághalmozást, épp úgy Verdeţnek vagy Dăscălescunak sem vetné a szemére az éheztetést. De 1989 előtt román miniszterelnök nem képezhette a személyi kultusz alanyát. A diktátor árnyékában lézengett, szürke tagja volt a főtapsnokok seregének. Nem is volt szabad miniszterelnöknek nevezni, mert elnök csak egy lehetett. Ezért a román nép nem emlékszik egykori kormányfőire. A rokonszenv a főszereplőre irányulna, ha feltámaszthatnák.
Stolojan viszont ideális megfelelője Némethnek. Miniszterelnöksége idején még tűrhető volt az élet, és ezt kellően gyakori közszereplésein sikerült kapcsolatba hozni pénzügyi szakértelmével. Kétségtelen, hogy ha holnap lennének Romániában a választások és Stolojan valamelyik szocialista utódpárt színeiben indulna, miniszterelnök lehetne belőle. Elnök nem, mert eddigi előválasztási kampányában Iliescu korteseként viselkedik. Nemrég például kifejtette, hogy véleménye szerint jelentősen beszűkült a következő elnök mozgástere, ugyanis Constantinescu megtöltötte környezetét rokonaival, ismerőseivel. Ugye – tette hozzá –, Iliescuban volt annyi jóérzés, hogy ilyesmit nem művelt, de ha visszatér a Cotroceni palotába, párthívei követelni fogják a precedens megismétlését. Stolojan gyorsan elfelejtette – és feledtetni igyekszik –, hogy Iliescu nemcsak az államelnöki palotát, hanem a kormányépületet is megtöltötte az egykori KISZ KB-val, vagyis volt kollégáival. Hogy a rokonaival miért nem rukkolt elő? Két anyával nehéz a családot felvonultatni.
Demokratikus rendszerben mindenki, így Stolojan is szíve és érdeke választottjának propagandázhat. A nagyobbik baj ott kezdődik, hogy Stolojan pénzügyi szakértelmének és sikeres (mert rövid) miniszterelnökségének emléke feledteti azt, hogy Iliescu pénzügyminisztere volt éppen akkor, amikor az ország feltartóztathatatlanul elindult a gazdasági lejtőn. Az okok rangsorolásában a termelési viszonyok legfontosabbika, a tulajdonviszonyok alakulásának az elemzéséből kell kiindulnunk. Stolojan pénzügyminiszterkedésének idején zajlott le a vadprivatizáció első hulláma, amikor az „egykori” pártaktivisták, szekusok, valamint diplomatáknak, tolmácsoknak és idegenvezetőknek álcázott kémek és kémelhárítók, udvari költők és hivatalos történelmi filmrendezők, továbbá más hatalmi beszállítók zavartalanul, a pénzmosás fárasztó műveletének kiiktatásával befektethették kétes eredetű vagyonukat.
Abban az időszakban pénzügyminisztériumi sajtóértekezleten hangzott el a kérdés: az infláció megfékezésére miért nem alkalmaznak korlátozott pénzbeváltást? Stolojan válasza: a lakosságnál lévő monetáris többletre alapozzák a privatizációt. Az újságírók egy része (ama bizonyos része) nem akart hinni a fülének. Hiszen jól tudjuk, kiknek a kezében lehetett a monetáris többlet! Akkoriban még elevenen élt a remény, hogy a mesés diktátori vagyon, a svájci folyószámlák tartalma is a népjólétet és nem a nómenklatúra meggazdagodását fogja szolgálni. Hiába – vonta meg a vállát Stolojan –, a privatizáció megkezdéséhez lakossági pénzfelesleg szükséges.
Ion Iliescu és Petre Roman tehát Theodor Stolojan közreműködésével valósította meg az egykori nómenklatúra aranyálmát: apáink főnökeinek fiaiból lettek fiaink tulajdonosai.
Egye fene – mondanánk, ha az újgazdagok társasága olyan volna, mint a nyugati tőkésréteg, vagyis élni hagyná a munkavállalók tömegét, de ehhez a romániai tulajdonosoknak nincs tehetségük. És ebben testesül meg Stolojan nagy vétke: jól tudta, mert közelebbről ismerte a nómenklatúrát, hogy nem lesz képes a gazdasági élet fellendítésére, mégis annak kezére bízta a közvagyon jelentős részét.
Hogy nem tehetett másként? Hát persze, sejtjük, hogy azonnal elmozdították volna, ha nem engedelmeskedik a felülről (vagy inkább a kulisszák mögül) rángatott spárgáknak. Azok, akik a forradalom eltulajdonítása érdekében a terroristamesét kiötölték, később őt is kilőtték volna, esetleg éppen egy bányászjárással, ha nem teljesíti a nómenklatúra elvárásait. De szakértői vénáját éppen ilyen nehéz körülmények között bizonyíthatta volna igazán. Ha azt a bizonyos „lakossági” monetáris többletet a szocialista csődtömegbe irányítja, hogy apáink főnökeinek fiai egyék meg saját apáik főztjét, akkor Románia gazdaságának ráfizetéses mamutjai nem a lakosságot, hanem a tehetségtelen, műveletlen, parazita réteget temetik maguk alá.
1991 őszén, miniszterelnökségének első napjaiban Theodor Stolojan Mugur Isărescuval közösen tartott sajtóértekezletet. Közép-délkelet Európa másik legközismertebb, egyben legstabilabb pénzügyi szakemberével – a frissen kinevezett mostani miniszterelnökkel – tehát már akkoriban szorosan együttműködött. Közös erőfeszítéssel az országot megmenthették volna a kommunista nómenklatúrától. Valamiért nem tették meg.
Mi okunk volna abban reménykedni, hogy az új évezredben új életet kezdenek?