Alaptétel
Szabadság, 1999. december 6., XI. évfolyam, 285. szám
Mindenütt rossz, de itthon pláne nem a legjobb – mondogatjuk, ha nyugatabbra fekvő régiókéhoz hasonlítjuk helyzetünket. Persze akadnak kivételes vonatkozások. Ha az anyaországhatáron túli magyar szervezetek vezetőit vesszük szemügyre, még a keletebbre élő sorstársainkat is irigyelhetjük. Miért nem tudott megáldani a sors egy olyan RMDSZ-elnökkel, amilyen Kovács Miklós, aki a kárpátaljai magyarok elvárásait nem szereli le, hanem a nehezebb körülmények között is kiáll értük? Egy Durai Miklós-zsánerű politikusról (akit csak átmenetileg vesztegeltettek a tiszteletbeli elnökség holtvágányán, és a legelső alkalommal beemeltek az operatív vezetésbe ügyvezető elnöknek) nem is álmodozhatunk.
De hagyjuk a sóvárgást. Aki kicsivel megelégszik, sokat úgysem érdemel.
Viszont vannak dolgok, amelyek tekintetében a mi helyzetünk irigylésre méltó.
Képzeljük el, mi történt volna, ha Orbán Viktor erdélyi magyarként jelenti ki, hogy őt és a rokonait, barátait, párttársait állami pénzen megfigyeltették a titkosrendőrséggel, nemcsak 1989 előtt, hanem főleg azután. Vajon itt is parlamenti kivizsgáló bizottságot hoznak létre, amely hónapokig biztosítja a politikai pankrációhoz a porondot? Ugyan! Romániában nem szükséges belecsimpaszkodni egy-két szóba, van itt bőven lényeges rágódnivaló. Gazdasági mélyrepülés, civakodó kormánykoalíció, amelynek nincs szüksége ellenzékre stb. Másodszor: bármennyi ostobaság, politikai kabaréba illő sutaság történjék a hatalom magaslatain, arra azért ritkán akad példa, hogy axiómák megcáfolásával foglalkozzanak.
Mert az bizonyításra nem szoruló alaptétel, hogy az egyke párt, amely hivatalosan rendelkezett a titkosrendőrség fölött, a többpártrendszeres demokrácia kitörése után nem hülye egyből kiengedni a kezéből a gyeplőt. A világért sem adja fel korábbi meghitt kapcsolatait. Gondoljunk csak arra, mennyi előnye származik a szekus-dossziék szelektív elővarázsolásából.
Egyébként több példa bizonyítja, hogy Romániában a titkosrendőrség munkaadói nem olyan mimózalelkűek. Egy alkalommal Székelyudvarhely lakossága tetten érte a szimatolókat, de az akció letagadására korántsem indult parlamenti kivizsgálás, ellenkezőleg, Románország legkedveltebb napilapja, a Népszikra (nem kitalált név, 1989 decemberében így hívták: Scânteia Poporului) még fel is háborodott, hogy civilek merészelik akadályozni az államhatalmi szervek munkáját. Amikor pedig egy Maros megyei lelkész leleplezett egy tolakodó érdeklődőt, még félhivatalos állásfoglalással sem próbálták menteni a mundér becsületét, hanem a tetten ért szekusra bízták a mosakodást.
Jeszenszky Géza leveléből sem kavarhattak volna politikai botrányt, ha a történet a Bukarest–New York tengely mentén zajlik le. A nagykövet peche az volt, hogy máris normálisnak képzelte a levéltitokviszonyokat. Ha Jeszenszky sorainkban tölti a belső hírszerzés „megújulásának” első évtizedét, mondanivalóját újságcikkben közli, és akkor észre sem veszik, vagy ahogy mondani szokás: rá sem hederítnek. De ha mégis ragaszkodik a zárt borítékhoz, levelét kódolta volna. Például így: Kedves barátom! Én jól vagyok, te hogy vagy? Ennyiből bárki megérti a lényeget, mármint azt, hogy a levélíró közérzete nem a legjobb. Az üresjáraton kívül természetesen információt is vitt volna a levelébe, hogy a kíváncsiskodóknak munkát adjon. Megírta volna, hogy véleménye szerint a Pulitzer-kuratórium példás tárgyilagossággal és érdektelenséggel fejti ki áldásos tevékenységét, a kitüntetett újságírók kivétel nélkül a tehetség, a műveltség, a népszerűség és a magyar nemzet haladása érdekében kifejtett hosszas, kitartó publicisztikai munkásság csúcsai. Fogadjunk, hogy így a címzett is értett volna a szóból, és a levél sem kerül közszemlére. A szimatolóknak ugyanis van annyi sütnivalójuk, hogy ilyen magánlevelet nem tesznek a kirakatukba, sőt azt mondják, hogy csúfolódjék Jeszenszky a nénikéjével, akár fejléces, akár parfümös papíron.
Ezennel én is zárom soraimat, mi jól vagyunk, ti hogy vagytok?
De hagyjuk a sóvárgást. Aki kicsivel megelégszik, sokat úgysem érdemel.
Viszont vannak dolgok, amelyek tekintetében a mi helyzetünk irigylésre méltó.
Képzeljük el, mi történt volna, ha Orbán Viktor erdélyi magyarként jelenti ki, hogy őt és a rokonait, barátait, párttársait állami pénzen megfigyeltették a titkosrendőrséggel, nemcsak 1989 előtt, hanem főleg azután. Vajon itt is parlamenti kivizsgáló bizottságot hoznak létre, amely hónapokig biztosítja a politikai pankrációhoz a porondot? Ugyan! Romániában nem szükséges belecsimpaszkodni egy-két szóba, van itt bőven lényeges rágódnivaló. Gazdasági mélyrepülés, civakodó kormánykoalíció, amelynek nincs szüksége ellenzékre stb. Másodszor: bármennyi ostobaság, politikai kabaréba illő sutaság történjék a hatalom magaslatain, arra azért ritkán akad példa, hogy axiómák megcáfolásával foglalkozzanak.
Mert az bizonyításra nem szoruló alaptétel, hogy az egyke párt, amely hivatalosan rendelkezett a titkosrendőrség fölött, a többpártrendszeres demokrácia kitörése után nem hülye egyből kiengedni a kezéből a gyeplőt. A világért sem adja fel korábbi meghitt kapcsolatait. Gondoljunk csak arra, mennyi előnye származik a szekus-dossziék szelektív elővarázsolásából.
Egyébként több példa bizonyítja, hogy Romániában a titkosrendőrség munkaadói nem olyan mimózalelkűek. Egy alkalommal Székelyudvarhely lakossága tetten érte a szimatolókat, de az akció letagadására korántsem indult parlamenti kivizsgálás, ellenkezőleg, Románország legkedveltebb napilapja, a Népszikra (nem kitalált név, 1989 decemberében így hívták: Scânteia Poporului) még fel is háborodott, hogy civilek merészelik akadályozni az államhatalmi szervek munkáját. Amikor pedig egy Maros megyei lelkész leleplezett egy tolakodó érdeklődőt, még félhivatalos állásfoglalással sem próbálták menteni a mundér becsületét, hanem a tetten ért szekusra bízták a mosakodást.
Jeszenszky Géza leveléből sem kavarhattak volna politikai botrányt, ha a történet a Bukarest–New York tengely mentén zajlik le. A nagykövet peche az volt, hogy máris normálisnak képzelte a levéltitokviszonyokat. Ha Jeszenszky sorainkban tölti a belső hírszerzés „megújulásának” első évtizedét, mondanivalóját újságcikkben közli, és akkor észre sem veszik, vagy ahogy mondani szokás: rá sem hederítnek. De ha mégis ragaszkodik a zárt borítékhoz, levelét kódolta volna. Például így: Kedves barátom! Én jól vagyok, te hogy vagy? Ennyiből bárki megérti a lényeget, mármint azt, hogy a levélíró közérzete nem a legjobb. Az üresjáraton kívül természetesen információt is vitt volna a levelébe, hogy a kíváncsiskodóknak munkát adjon. Megírta volna, hogy véleménye szerint a Pulitzer-kuratórium példás tárgyilagossággal és érdektelenséggel fejti ki áldásos tevékenységét, a kitüntetett újságírók kivétel nélkül a tehetség, a műveltség, a népszerűség és a magyar nemzet haladása érdekében kifejtett hosszas, kitartó publicisztikai munkásság csúcsai. Fogadjunk, hogy így a címzett is értett volna a szóból, és a levél sem kerül közszemlére. A szimatolóknak ugyanis van annyi sütnivalójuk, hogy ilyen magánlevelet nem tesznek a kirakatukba, sőt azt mondják, hogy csúfolódjék Jeszenszky a nénikéjével, akár fejléces, akár parfümös papíron.
Ezennel én is zárom soraimat, mi jól vagyunk, ti hogy vagytok?