Feltámadások kora
Szabadság, 1999. december 3., XI. évfolyam, 283. szám
Mostanában sokan felteszik a szónoki kérdést, hogy mi lenne, ha Ceauşescu feltámadna. Mindenki tudja a választ: újraválasztanák államelnöknek. De ez még nem minden. A fényéves évek vezérével együtt mások is új életre kelnének. A hosszú lista végén, engedelmünkkel, ott lenne (dehogy Iliescu, őt visszaforgatnák könyvkiadósnak, hanem) a Săptămâna fantázianevű sajtófigyelő szolgálat.
A mai huszonévesek annak idején tizenévesek voltak, nem ismerhették az akkori egyetlen pártpletykalap stílusát. Ezért részletesebben vázoljuk, hogyan készülnének Eugen Barbu aláírással a legújabb műremekek. A sajtófigyelő szüntelenül Ceauşescu ajkán csüggne, hogy idejében megtudja, bírálói közül a diktátor éppen kit rúgott ki a pártból, állami tisztségből, esetleg az országból is. Ezután meghallgatná a Szabad Európa rádió újraindított román adásában a kicsinált ellenfél nyilatkozatát, majd nekifogna az elhangzottak visszaveréséhez, amely most is az intimszférával kezdődne. Hogy az illető ilyen buzi volt, meg úgy otthagyta anyját, amikor az éppen terhes volt tőle stb. Majd szakmai vonalon tárná fel gyengéit, felsorakoztatva a leglényegtelenebb apróságokat. Ezekről a bértollnok pontos, megfellebbezhetetlen adatokkal rendelkezett, amelyekkel alátámasztani igyekezett cikkei hitelességét. Nem látjuk annak okát, hogy most miért ne kapná meg forró dróton a szekujelentéseket.
A hetilap megjelenésének napján a szerkesztőségben most is szívrepesve várnák a telefon csörgését. Igen, Ő az – suttogná önkielégültségtől behunyt szemmel a titkárnő. A bértollnok szerénykedve, pirulva fogadná az elnöki elismerést, mint megannyiszor 1989 előtt.
Csakhogy tíz év alatt sokat bonyolódott a világ, és meglehet, hogy a diktátor szerecsenmosdatója a várt dicséret helyett letolást kapna.
Tegyük fel, hogy Ceauşescu nemcsak a neptunfürdői visszakapott villájából irányított párt elnöke, hanem a Romániai Maszületett Demokraták Szövetségének szövetségi főtitkára is egyben, és éppen ilyen minőségében számol le valakivel. Például leszúratja, amikor az illető a Szabad Európa rádióba indul nyilatkozatbeolvasásra, vagy rádiószózatban ítéli el egy békítésnek vélt be avatkozásért pártunk belügyébe. Ettől valamely ledorongolt politikai ellenfél kommunista praktikákat emlegethet, mire a bértollnok nekigyűrkőzik a visszaverésnek. Apait-anyait belead annak bizonyításába, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárstól mi sem idegenebb a kommunista magatartásnál, hiszen ő már neo ifjúkommunista korában demokratának született. Úgyhogy – fejtegetné a korparancs csapdájába esve –, a párton belüli ellenzék kicsinálása, az ajtómutogatás, a szűrkipakolás, a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésével való szüntelen fenyegetőzés, a szavazógépezet állandó tökéletesítése stb., stb. nem kommunista munkamódszer, attól pártunk teljesen elhatárolódott, nem vállaljuk fel, úgy gondoljuk – és így tovább, a ma divatos szlogenekkel fűszerezve.
Azon a héten a főszerkesztőt a sárga földig lehordanák. Az életfogytiglani elnök a tőle megszokott gyilkos gúnnyal érdeklődne: Mit nem vállalunk fel, Barbu elvtárs?! A kommunizmus legszentebb eszméit? Az emberiség jövőjét?! Zokon vesszük a kommunista jelzőt?! Még nem tanultuk meg, hogy a kommunista módszereket nem szégyellni, hanem letagadni kell?!
A háttérben cinikusan vigyorogna a segédszerkesztő, C. V. T. Végre megkaparinthatja a hatalmat a sajtófigyelő szolgálat élén. Ő képes lenne életfogytiglanig megőrizni. Hiszen az átmeneti évtizedben sikeresen ötvözte a szélsőbalt a szélsőjobbal. Nemcsak a kommunista, hanem a hűbéri jelzőtől sem szívná fel a vizet, tudva, hogy a gátlástalan hatalombirtoklás eszközei nem ismernek ideológiai korlátokat.
Ui.: Mindez nem véletlenül jutott eszembe. Elolvastam Szatmári Tibornak az RMDSZ sajtóirodájában fogant cikkét a Szabadság november 25-i számában.
A mai huszonévesek annak idején tizenévesek voltak, nem ismerhették az akkori egyetlen pártpletykalap stílusát. Ezért részletesebben vázoljuk, hogyan készülnének Eugen Barbu aláírással a legújabb műremekek. A sajtófigyelő szüntelenül Ceauşescu ajkán csüggne, hogy idejében megtudja, bírálói közül a diktátor éppen kit rúgott ki a pártból, állami tisztségből, esetleg az országból is. Ezután meghallgatná a Szabad Európa rádió újraindított román adásában a kicsinált ellenfél nyilatkozatát, majd nekifogna az elhangzottak visszaveréséhez, amely most is az intimszférával kezdődne. Hogy az illető ilyen buzi volt, meg úgy otthagyta anyját, amikor az éppen terhes volt tőle stb. Majd szakmai vonalon tárná fel gyengéit, felsorakoztatva a leglényegtelenebb apróságokat. Ezekről a bértollnok pontos, megfellebbezhetetlen adatokkal rendelkezett, amelyekkel alátámasztani igyekezett cikkei hitelességét. Nem látjuk annak okát, hogy most miért ne kapná meg forró dróton a szekujelentéseket.
A hetilap megjelenésének napján a szerkesztőségben most is szívrepesve várnák a telefon csörgését. Igen, Ő az – suttogná önkielégültségtől behunyt szemmel a titkárnő. A bértollnok szerénykedve, pirulva fogadná az elnöki elismerést, mint megannyiszor 1989 előtt.
Csakhogy tíz év alatt sokat bonyolódott a világ, és meglehet, hogy a diktátor szerecsenmosdatója a várt dicséret helyett letolást kapna.
Tegyük fel, hogy Ceauşescu nemcsak a neptunfürdői visszakapott villájából irányított párt elnöke, hanem a Romániai Maszületett Demokraták Szövetségének szövetségi főtitkára is egyben, és éppen ilyen minőségében számol le valakivel. Például leszúratja, amikor az illető a Szabad Európa rádióba indul nyilatkozatbeolvasásra, vagy rádiószózatban ítéli el egy békítésnek vélt be avatkozásért pártunk belügyébe. Ettől valamely ledorongolt politikai ellenfél kommunista praktikákat emlegethet, mire a bértollnok nekigyűrkőzik a visszaverésnek. Apait-anyait belead annak bizonyításába, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárstól mi sem idegenebb a kommunista magatartásnál, hiszen ő már neo ifjúkommunista korában demokratának született. Úgyhogy – fejtegetné a korparancs csapdájába esve –, a párton belüli ellenzék kicsinálása, az ajtómutogatás, a szűrkipakolás, a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésével való szüntelen fenyegetőzés, a szavazógépezet állandó tökéletesítése stb., stb. nem kommunista munkamódszer, attól pártunk teljesen elhatárolódott, nem vállaljuk fel, úgy gondoljuk – és így tovább, a ma divatos szlogenekkel fűszerezve.
Azon a héten a főszerkesztőt a sárga földig lehordanák. Az életfogytiglani elnök a tőle megszokott gyilkos gúnnyal érdeklődne: Mit nem vállalunk fel, Barbu elvtárs?! A kommunizmus legszentebb eszméit? Az emberiség jövőjét?! Zokon vesszük a kommunista jelzőt?! Még nem tanultuk meg, hogy a kommunista módszereket nem szégyellni, hanem letagadni kell?!
A háttérben cinikusan vigyorogna a segédszerkesztő, C. V. T. Végre megkaparinthatja a hatalmat a sajtófigyelő szolgálat élén. Ő képes lenne életfogytiglanig megőrizni. Hiszen az átmeneti évtizedben sikeresen ötvözte a szélsőbalt a szélsőjobbal. Nemcsak a kommunista, hanem a hűbéri jelzőtől sem szívná fel a vizet, tudva, hogy a gátlástalan hatalombirtoklás eszközei nem ismernek ideológiai korlátokat.
Ui.: Mindez nem véletlenül jutott eszembe. Elolvastam Szatmári Tibornak az RMDSZ sajtóirodájában fogant cikkét a Szabadság november 25-i számában.