Történelmi önleleplezések


Măgureanu 1962-1963-as káderjellemzése azt példázza, hogy a legutolsók válhatnak legelsőkké. Valakit szekusügynöki karrierjének kezdetén, kétévi inaskodás után, eltanácsolnak a pályáról, mert párt- és szakmai feladatai mellett elhanyagolta a besúgói munkát, majd három évtized múltán ő lesz a neo-szeku igazgatója.
Ilyenszerű karriertörténetek más intézmények irattárából is előkerülhetnek. Készüljünk fel rájuk, ne kapkodjunk majd levegőért. A tanügyminiszter például kirukkolhat egy olyan jellemzéssel, amelyből kiderül, hogy ő bizony óvodás korában következetesen elbliccelte a félévi és az évzáró ünnepségeket, előnyben részesítve más jellegű elfoglaltságát. Halaszthatatlan feladatának tekintette ugyanis a homokban való játszadozást bizonyos eszközzel, emiatt két évfolyam után kizárták a kiscsoportból. Ebből a jellemzésből is természetszerűen kimaradhat az a megmagyarázhatatlan törés, amely előidézte az alany későbbi féktelen vonzalmát a tanügyhöz. Az egészségügy-miniszter önfeljelentéséből az derülhetne ki, hogy egész életében irtózott a betegektől, azért csapódott az 1-es kabinet munkacsoportjába fogyókúrás konyhai receptírónak. Mint a 2-es kabinet (aki nem tudná, az volt a káderosztály) jellemzéséből kitűnne, munkáját jól végezte, annak köszönhetően a távlati tervek szerint 2050-ig Romániában a stupid többség csak kétféle tünetegyüttestől szenvedhetett volna ki: csont- és bőrbetegségektől. Hogy a konyhabűvész érdeklődése mikor váltott át arra a szakmára, amelyben most miniszterként minden nap elevenbe vág, annak feltárása szintén állambiztonsági érdeket sértene.
A hadügyminiszter dossziéja akkor illeszkedne ebbe a vonulatba, ha kiderülne, hogy tornából már ötödiktől fel volt mentve, a sorozóbizottság elnöke pedig azt mondta, le se vetkőzzön. Ez az önleleplezés egyébként nem okozna közéleti meglepetést. Magasabb tisztségek viselői között gyakori a dicsekvés a hátrányos fizikumot bizonyító orvosi látlelettel. Minél nagyobb az adókulcs, annál élvezetesebb az elvesztése. Minek terhelje a zsebet.
A cotroceni-i hivatal személyzeti osztályáról is kibocsáthatnak közlésre pikáns titokzatosságokat. Például hogy 1971 és 1972 között a jelenlegi elnök annyira nem szerette az elnöki intézményt, hogy az akkori életfogytiglani megtestesítőjének ellentmondott. Konkrétabban is jelezni lehetne az összeszólalkozás hevességét. Mondjuk egy idézettel: „...mire az elvtárs azt mondta, hogy Kínában nem nagy kulturális forradalom, hanem óriási forradalmi kultúra van.” E kijelentés következményei ismeretesek: húszévi távollét az elnöki intézmény hivatalaitól. Hogy mi lehetett az a törés, amely 1989-ben előidézte a világ egyik legfurcsább pályamódosítását, az szintén közismert, de ilyesmivel egy intim káderdossziénak nem illik foglalkozni.